Beszélgetés KEMÉNY JÁNOSSAL, az első Helikon-találkozó 45. évfordulója alkalmából
1926. június 17-én Kemény János a következő levelet intézte harminc erdélyi magyar íróhoz: „Kedves Barátom! Minthogy szándékomban van nyaranként egy bensőséges írói csoportosulást szervezni Marosvécsen, nagyon szívesen látnálak július 15-től fogva egy három napig tartó írói megbeszélésen. Ennek a vécsi találkozásnak az volna a célja, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről. Tanácskozásainkon kívül tartanánk egy irodalmi ünnepet is, melyen nagyon kérlek, hogy meg nem jelent verssel vagy novellával résztvenni szíveskedjél. Remélem, hogy ennek az első találkozásnak üdvös hatása lesz úgy a közöttünk tevő baráti viszony megerősítésére, mint irodalmi életünk fejlődésére. Magam részéről mindent meg fogok tenni, hogy vendégeim, akikben én mai irodalmi életünk reprezentánsait látom, jól érezzék magukat. Nagyon kérlek, kedves Barátom, hogy levelem vétele után értesíts, módodban lesz-e a meghívásnak eleget tenni – Mindenesetre nagyon örülnék, ha házamat jelenléteddel megtisztelnéd. Köszönt és elvár igaz barátsággal: Kemény János”.
Ez a levél a két világháború közötti romániai magyar irodalom egyik fontos dokumentuma. Negyvenöt évvel ezelőtt, 1926. július 16-án, a Kemény János által meghívott írók majdnem teljes számban megjelentek a vécsi kastélyban – s ezzel új szakasz kezdődött a kibontakozás nehézségeivel küszködő korabeli irodalmi életben.
Az első Helikon-találkozó részvevői között volt Áprily Lajos, Bartalis János, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Berde Mária, Endre Károly, Hunyadi Sándor, Kacsó Sándor, Kós Károly, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László. Sipos Domokos súlyos betegsége miatt nem jelenhetett meg.
Néhányan valószínűleg elvi okok miatt maradtak távol. A névsor futólagos áttekintése nyomán is megállapítható, hogy a helikoni közösség létrehozói az akkortájt – tehát 1926-ban – legszámottevőbb fiatal és közép-nemzedékbeli írók közül kerültek ki. A továbbiakban természetesen nem a Helikon-közösség egyedül határozta meg a korabeli romániai magyar irodalmi élet képét, már csak a csoportosulás heterogén jellege, világnézeti eklekticizmusa, a sokfelé ágazó utak miatt sem. Mindez azonban nem árnyékolja be a kezdeményezés jelentőségét.
Kemény János marosvásárhelyi lakásának előszobájában két metszet függ a falon. Az egyik Kemény János egykori erdélyi fejedelmet ábrázolja. A másik a vécsi várat, századokkal ezelőtti állapotában. Bent, a szobában, néhány régi fénykép az asztalon. Persze, helikoni képek. Ezeket nézegetjük.
– Sokan nem élnek már az első találkozó részvevői közül: Áprily, Tompa, Bánffy, Kuncz, Tabéry, Szentimrei, Tamási.
– Áprilyt – őt nagyon szerettem. A legtisztább embernek ismertük.
– Miért épp ő lett az Erdélyi Helikon első szerkesztője?
– Kuncz Aladár javasolta, s az elgondolással mindenki egyetértett. Szerkesztőnek lenni: ez mindenekelőtt feddhetetlen morális magatartást igényel.
– Kérlek, beszélj az indulásról. Az első vécsi összejövetel előzményeiről…
– Gyakran feltették már nekem is, másoknak is a kérdést: kinek az ötlete volt a Helikon? Lehetetlen volna csupán egy valakit megjelölni. Többen is voltunk, akik úgy gondoltuk, kellene valamit csinálni. Berde, Molter, Kuncz egyaránt foglalkozott ilyen tervekkel. Akkoriban, 26 táján, megérett
az idő a cselekvésre. Természetesen figyelembe kell venni az előzményeket, a korábbi próbálkozásokat is. Ilyen volt például a Ligeti Ernő által kezdeményezett Húszak Céhje. Aztán a Tizenegyek. Igen, ez már írói tömörülésnek számított. A legfiatalabbak vettek részt benne, S. Nagy László kolozsvári lapja körében szintén érlelődött valami hasonló szándék.
– Egy interjúban említetted már Octavian Goga szerepét a Helikon „feltalálása” körül. Elmondottad, hogy Gernyeszegen, a Teleki-kastélyban rendezett irodalmi előadás után Goga – beszélgetés közben – feltette a kérdést: miért nem hívja össze valaki a magyar írókat, hogy problémáikat megtárgyalják? Ekkor fordította feléd a figyelmet Berde Mária. Mire Te azt válaszoltad, hogy Kuncz Aladárral közösen már régóta töritek a fejetek ezen, de még nem találtátok meg a kellő formákat.
– A gernyeszegi összejövetelre ma is jól emlékszem. Jelen volt azon – többek mellett – Molter Károly is. Goga, aki igen tájékozott volt a romániai magyar szellemi élet területén, valóban megpendítette az írótalálkozók eszméjét. Itt kell megjegyeznem: Goga később gyakran kiállt a magyar színházak mellett, s támogatta az erdélyi magyar írók ügyeit, az irodalom ügyét is. Jobboldali politikai nézeteivel azonban természetesen nem érthettünk egyet… Különben tényleg Kuncz Aladár volt legfőbb támogatóm az első vécsi találkozó megszervezésében. Vele előzőleg átbeszéltem az összes kérdéseket. Azt is természetesen, hogy kiket hívjak meg. Rendkívül hasznos tanácsokat adott minden vonatkozásban; a „diplomáciai finomságok” kitűnő ismerője és alkalmazója volt, egész egyéniségéből következően. A meghívandók névsorának összeállításakor alapelvként vettük számításba, hogy az akkori romániai magyar irodalomból minél több szín legyen képviselve a találkozón. Kuncz aztán július elején levelet írt néhány íróhoz, melyben vázolta a tervezett vécsi találkozó – s a rendszeressé válandó összejövetelek – programját, előtárta az első megbeszélés vitatémáit, megjelölve ugyanakkor a tervbe vett előadókat is.
– Végül is miről tanácskoztatok? Milyen kérdések kerültek a középpontba?
– Bizony, a részletekre már csak haloványan emlékszem. De arra igen világosan, hogy az első találkozón született a döntés, miszerint az Erdélyi Szépmíves Céh – a kiadó – régi formájában megszűnik, és jogilag betéti társaságként a helikoni íróközösség tulajdonába megy át. Egységes álláspont alakult ki az írói honoráriumok kérdéseiben is: úgy határoztunk, bizonyos összegen alul nem adunk kéziratot a lapoknak. Már az első összejövetelen előtérbe került a román és szász írókollégákkal való szoros kapcsolatok kiépítésének fontossága. Az előadó-estek szervezése céljából bizottságot alakítottunk. Ezen a területen aztán Tabéry Géza tevékenykedett szenvedélyesen és eredményesen.
– A Helikon és Benedek Elek viszonyát illetően irodalomtörténészeink eltérő nézeteket vallanak. Voltaképpen miért nem vett részt „Elek apó” a találkozókon?
– Előzetesen úgy döntöttünk, hogy a meghívottak esetében egy hozzávetőleges felső korhatárt állapítunk meg, így akartuk elkerülni az „öreg konzervatívok” jelenlétét. Akikkel a Helikon radikálisabb nézeteket valló tagjai semmiképpen sem értettek egyet. Elsősorban Szabolcska Mihályéktól kívántuk elhatárolni magunkat. Ha következetesek akartunk maradni, nem tehettünk kivételt senkivel, még Benedek Elekkel sem, akit pedig mindnyájan szívből szerettünk, tiszteltünk. Ő, tudomásom szerint, nem sértődött meg. Lapjában, a Cimborában, Szentimrei Jenő meleg hangú cikket közölt a vécsi találkozóról.
– Tudjuk, jelenleg visszaemlékezéseidet írod. Egészen bizonyos: itt részletesen kitérsz a Helikonnal kapcsolatos emlékekre…
– Önéletrajzi visszaemlékezéseimet négy kötetre tervezem. Az első kötet, mely időben 1918 végéig terjed, már nyomdában van. A második kötet 1919 elejétől 1923 őszéig fogja át az eseményeket. Tulajdonképpen a harmadik lenne a helikoni élmények könyve. Mindenekelőtt az emberi-írói arcok felvillantására törekszem. Az egyéniségek jellemző jegyeit próbálom kifejezni. S ezáltal a találkozók hangulatát is sikerül érzékeltetnem talán. Végül a visszaemlékezések negyedik kötetében azt írnám meg, hogy életem egyik bonyolult szakaszában milyeneknek ismertem meg a fizikai dolgozókat, az egyszerű munkás embereket, akikhez ma is meleg baráti kapcsolatok szálai fűznek. Vagyis: ebben a könyvben az én „mészégető-korszakomról” lenne szó.
– A helikoni emlékek megörökítése izgalmas vállalkozásnak ígérkezik. Hiszen a kor szinte valamennyi jelentős írójáról van személyes mondanivalód.
– Változatos fordulatokban gazdag életem folyamán rengeteg érdekes arcot ismerhettem meg közvetlen közelről. És nem csupán az írói világra gondolok ebben az értelemben. Hanem a művésztársadalomra, elsősorban a színészekre, színházi emberekre. A Vécsen megjelent írók közül ma is tisztán áll előttem például az Olosz Lajos akkori arca, aztán Markovits Rodion, ahogy sikerének tetőfokán betoppant közzénk, meg persze Bánffy Miklós és Kós Károly… Kós volt az
egyetlen, aki Bánffyval nyíltan, nyersen vitatkozni mert. Ilyeneket mondott, ha dühös volt: „A gróf úr pedig menjen a nyavalyába.” És Kós gyakran volt dühös. Jól emlékszem Emanuel Bucuţa professzorra is, aki a hazai Pen Club delegátusaként jelent meg rendszeresen a vécsi találkozókon. A kiváló román író, Victor Eftimiu mindenkor igaz barátunkként kísérte figyelemmel tevékenységünket. De vannak szép emlékeim azokból az időkből a vécsi találkozóktól függetlenül is. Egyik esztendőben irodalmi estét rendeztünk Temesváron, s én régi diákköri barátoméknál, Méliusz Józseféknél szálltam meg. Hallatlanul szívélyes vendéglátásban volt részem. Ha visszagondolok, úgy látom, emberi kapcsolatok alakulhattak ki az írók és művészek között – még az esetleges elvi és esztétikai nézetbeli különbségek ellenére is. Köztudomású, hogy például Gaál Gábor és Kuncz Aladár mélységesen megbecsülte egymást, miközben a Korunk és az Erdélyi Helikon között a leghevesebb viták folytak. A kávéházi asztal mellett rendszeresen kicserélték gondolataikat.
– Hogyan látod ma, közel fél évszázad távlatából, a helikoni íróközösség létrehozásában, fenntartásában vállalt szerepedet?
– Soha nem tekintettem magamat másnak, többnek, mint házigazdának. Feleségemmel együtt arra törekedtünk, hogy marosvécsi otthonunkban megteremtsük azt az atmoszférát, melyben szabadon, gátlásoktól mentesen lehet az irodalom dolgairól vitatkozni, tanácskozni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 31. számában, 1971. július 30-án.