Az év vége a világ legtöbb táján a rekorddöntő, nagy műtárgyárverések időszaka, ilyenkor sokfelé hatalmas összegekért találnak új gazdára a legkülönlegesebb festmények. Festményt mondok, mert általában a piktúra remekei tudják a legnagyobb izgalomba hozni a műgyűjtőket. Nálunk is még mindig a festményeket tartják a legnagyobb becsben a művészetkedvelők, akkor is, ha a vásárlások ezt nemigen tükrözik. Marosvásárhely is, annak ellenére, hogy napjainkban elsősorban a szobrászat és a textilművészet terén tartja vezető helyét a hazai élvonalban, a festészet révén vált meghatározó művészeti központtá a múlt század ötvenes-hatvanas éveitől kezdve. És a téli nagy, közös kiállításokon, amelyeknek módosulva is folytatódik a hagyománya, mindenekelőtt a festményeknél torpannak meg a látogatók.
Megtorpanásra a most megnyíló 2023-as Téli Festészeti Szalon is bőségesen nyújt alkalmat. Ez akkor is kijelenthető, ha figyelembe vesszük azokat a befogadói elvárásokat, amelyeket az utóbbi időszakban rendezett, kivételes jelentőségű intézményes vagy magánkollekciós tárlatok emeltek magasra. Nyilván a maguk már befutott, számos kiállításon és különféle kiadványokban is komoly értékként elkönyvelt klasszikus státuszában, a román, illetve a magyar képzőművészet megbecsülésének nimbuszával felvértezve, fokozottabb figyelemre számíthatnak, mint az újonnan születő művek. Ezek viszont az újdonság iránti nagyobb érdeklődésre alapozhatnak. A két világháború közti kiváló festők művei vagy a nagybányai remekek, az olyan jelesek képei, mint Tonitza, Pallady, Gâscă vagy Pittner, akikkel az utóbbi időben találkozhattunk, eleve helyzeti előnyben vannak, de a tárlatlátogatók azzal is szívesen szembesülnek, amik jelen korunk festői kínálatában tükröződnek. Sokféleképpen. A jelek szerint mégis több rokon vonást kirajzolva, amik nem halványítják el az egyéni színeket, formákat, alkotói sajátosságokat. A néző számára megnyugtató, hogy a formabontó nagy igyekezetben is felismeri a már hosszabb ideje megkedvelt festőket s jellegzetes festői erényeiket. Vannak új nevek, új arcok a kiállító 43 művész között. Megyénknek 27 képviselője nevezett be az idei seregszemlére, vannak hiányzók, olyanok is, akik korábban sohasem maradtak el a közös megmérettetésről. A nemzedékváltás egyre érzékelhetőbb. A nyitás potenciálisan jótékony hatású lehet. A képzőművészek helyi fiókjának műfaji projektjei mind egyértelműbbé teszik, hogy érdemes tágítani a bemutatkozók körét. Vannak helyek, ahol már hosszabb ideje ez a gyakorlat, ezúttal itt sem csak egy-két más megyei vagy más országbeli festő munkáit láthatjuk, a kiállítók mintegy harmada reagált a meghirdetett szalonszereplésre. Ne csodálkozzunk tehát, ha egyik vagy másik név nem cseng ismerősen. És nem baj, ha a néző felteszi a kérdést, hogy kicsoda a számára sokatmondó kép alkotója.
Még jobb viszont, ha a festőkkel együtt ő maga is rákérdez: Ki vagyok én? Az alkotói önkeresés folyamatosan tetten érhető ezen a kiállításon, van olyan festmény, amely címében ezt konkrétan meg is fogalmazza: „Who am I”? Ez általánosítva persze az egész emberiségre vonatkoztatható. Kik vagyunk, merre tartunk, mi lesz mindennek a vége? Van, akinek kérdőjeles az üzenete, másoké félremagyarázhatatlan. A rengeteg borzalom, öldöklés, háború, ami körülvesz minket a nagyvilágban, a létezésünket is kérdésessé teheti. Aránylag kevés kompozíció veti fel ezt közvetlenül, ami viszont így kap testet, formát, az rendkívül drámai. Hogy miképpen jutottunk ide, azt ezúttal kevesen követik nyomon, a historizmus nincs jelen a galériában. A múlt inkább a mítoszok, jelképek nyomaiban, a letűnt időkre vonatkozó utalásokban merül fel. Annál több a mai életérzés, a mozgásban, kavargásban, káoszban vergődő közösség és egyén nyugalmat nem találó közérzete. A Szalon az egyetemet frissen végzett pályakezdőktől a 93 esztendős festő-grafikusig mondhatni minden nemzedéket képvisel, és mindannyian megpróbálják a maguk útját járni. Ami az abszurditásig felforgatott, roppant bonyolult és már-már érthetetlen világban szinte lehetetlen. Akiben kellő bátorság, önbizalom és lelkierő van, az kihívásként tekint a festészetre is, szembemegy a klasszikus piktúra tradícióival, kísérletezve próbálkozik újabb anyagokkal, technikákkal. A kiállított művek nagyobbik hányada vegyes, hibrid technikákkal készült, már a vászon sem az, ami régebb volt. Az sem baj, ha folt háton folt, nem festék a festék, és így tovább. A művészekben tombolnak az indulatok, expresszív, nagy ecsetvonásokkal támadják le a betöltendő felületet. És mégis, vagy talán éppen ezért sok a méretes kép, villogó a kolorit. Úgy vélhető, hogy a művészek elrugaszkodnak az egykori táblafestészet hagyományaitól, már-már ecsetre sincs szükségük, viszont az, amit a földszinti falakon látunk, erőt, feszültséget sugároz, a festmények mágikus vonzerővel rendelkeznek. Rajtunk, nézőkön múlik, hogy engedünk-e a képek csábításának. Miért ne engednénk, pláne, hogy illő adagban keveredik a galériában a dráma a lírával, a valóság az álommal. Hogy is lehetne másképp, elvégre a kiállítók közel fele festőnő!
A Szalon nem aukció, itt csupán erkölcsi a siker. De mindannyian megérdemlik az elismerést.
*Elhangzott a marosvásárhelyi Art Nouveau Galériában a 2023. december 8-i megnyitón
Megjelent a Népújság Múzsa mellékletében 2023. december 15-én.
