Több héten át nagy sikernek örvendett a marosvásárhelyi Art Nouveau Galériában a Szepessy László műgyűjteményéből rendezett Varázslatos világ című kiállítás. A tárlatot nagyon sok művészetkedvelő kereste fel, a február 4-i megnyitón olyan népes közönség vett részt, hogy alig lehetett elférni a galériában. Az ünnepélyes eseményen jelen volt Aknay János festő- és szobrászművész, a műgyűjtő jó barátja is. A tárlatnyitó után vele beszélgettünk.
– Egyre gyakoribbak a műgyűjteményeket bemutató kiállítások. A művészetkedvelők ennek természetesen örülnek. A művészek is így viszonyulnak ehhez a jelenséghez?
– Én azon a véleményen vagyok, hogy a magángyűjteményeknek is van közgyűjteményi szerepük. Akkor is közszolgálati feladatra hivatottak, ha nem állami fogantatásúak. Tehát jó, ha – mint most Szepessy László – megmutatják kollekciójukat a nagyközönségnek. Saját példámmal is szeretném ezt érzékeltetni. Hat évvel ezelőtt Szentendrén, ahol a műtermem van, egy barátom gyűjteményes anyagát mutattuk be a 70. születésnapomon. Bartha Csaba mérnökember, véletlenül éppen marosvásárhelyi, Szentendrén lakik, és egy szép gyűjteménye van. Akkor határoztam el, hogy ezentúl igyekszem a gyűjtőkkel elfogadtatni, és általában el is fogadják, hogy ha van a kollekciójukban olyan mennyiségű munka tőlem, ami legalább egy kamarakiállításra alkalmas, akkor azt tegyék nyilvánossá. Ez a gyakorlat már kezd ragadóssá válni. Nemcsak velem kapcsolatban, mások anyagával is. Ez a gondolat különben öt évvel ezelőtt is megfogalmazódott bennem, szintén Szentendrén, Szepessy anyagának a bemutatásakor. Akkor ugyancsak Markó Béla tisztelt meg méltatásával a megnyitón, Bogdán Zsolt pedig a gyönyörű szavalatával. Persze ilyesmire senkit nem lehet kötelezni, de a gyűjtőknek erkölcsi kötelessége lehet ezt időnként megtenni, az élményben másokat is részesíteni.
Aknay Csaba fotográfus fényképezi Fotó: Aknay Tibor
– Szepessy Lászlónak köszönhetően köztudomású, hogy Marosvásárhellyel, Erdéllyel nagyszerű kapcsolatod van, többször volt itt kiállításod, és ez a mostani is olyan, akárha neked is egyéni tárlatod lenne. Úgy tudom, húsz képed került most közönség elé. Felmerül bennem a kérdés: az alkotó miképpen viszonyul a gyűjtőkhöz, gyűjtőszenvedélyhez. Megválogatja, hogy kinek adja a munkáit?
– Ez érdekes kérdés. Tény, hogy én megrendelésre nem festek. Úgy legalábbis, hogy jön valaki, és arra kér, fessem meg ezt vagy azt. Ez így nem működik. Számomra nem erről szól a művészet. Az az öröm, amikor a néző, a vásárló óhaja találkozik a művész elképzelésével, szándékával. Ilyenkor könnyen létrejöhet az egyezség, olykor akár ajándékozás formájában is. De nagyon fontos, hogy az ember az autonómiáját megőrizze. Az ilyesmit pedig akkor lehet igazán észlelni, ha egyszerre sok munkádat láthatod együtt. Ahogy például hat évvel ezelőtt, a 70. születésnapi kiállításomon történt a szegedi Reök-palotában. Mintegy fél évszázadot ölelt át az akkori Égi és földi geometria című tárlat közel 300 képe. Nagyon jó dolog, ha így áttekintheted és felmérheted, mit végeztél, merre tartasz az alkotás során.
– Erre azért ritkábban adódik lehetőség. De nem megszokott valami, hogy egyetlen gyűjtőnél, mint ez esetben itt, Szepessy Lászlónál van húsz kiváló műved.
– Eléggé rendhagyó az ilyesmi, de annál nagyobb a jelentősége számomra. Ezt még megfejeli a tudat, hogy itt egy nagyon jó barátomnál vannak! Ráadásul igazán fontos, jó munkák. Ott van például az a félfalnyi hatalmas festmény.
– Nem is tudom, hogy hozták el!
– Jobb nem említeni. Én nem mertem volna elszállítani a kocsi csomagtartóján. De vállalkoztunk mi még ilyen csodadolgokra! Ilyenfajta művekből volt kiállításom Szentendrén, amikor 60 éves voltam. Négy ekkora méretű olajkép. Azokból az egyiket ugyancsak egy műgyűjtő barátomnak ajándékoztam. Ő gyakran kezdeményez karitatív gyűjtéseket, árva gyerekeket segít ezáltal. Megfelelő fal is kell ahhoz, hogy ezek a méretes festmények érvényesülhessenek. Jóleső érzés, ha egy kép megtalálja a helyét. Amire hivatkozom, az például Dévára került. Hogy kétmilliót vagy ötöt érne, arról kár beszélni, ez nem erről szól. A lényeg, hogy a helyükön vannak. Ugyanígy egy nagy oltárképem Balatonbogláron, és még sorolhatnék több hasonlót, amiket nem tudtak volna megvásárolni, de nekem fontos, hogy méltó helyre kerültek. És persze az is sokat számít, hogy ezekre a helyekre van miért eljönnöm, és tényleg jól érezhetem magam. Így vagyok a vásárhelyi látogatásaimmal is, most például majdhogynem váltom a nagyobbik fiamat, neki is volt itt kiállítása a közelmúltban, a kisebb bátyámnak is volt Vásárhelyen tárlata a múltkoriban. Ő is, akárha hazajött volna. Tavaly mi Laci barátommal bejártuk bizonyos őseim erdélyi nyomait. Korábban Tibor bátyám is bejárta. Lacival májusban voltunk Torockószentgyörgyön, ahol édesapám elődeinek, pontosabban egyik ükapámnak ott van a kopjafája a református templomkertben. Az olvasója is ott van a templom úrasztalán. Voltunk Maroscsúcson a kúria romjainál is. Tartós élményekkel töltődtem fel. Van is egy kis képem, amit a templomról festettem. Ezek mind olyan jó dolgok, nő az emléktár, az emberben gyűl az adományozókészség is. Ez nem azt jelenti, hogy nem örülök, ha vásárolnak képeimből, és meg is kérem az árát, ha látom, hogy valaki erősködik, hogy neki feltétlenül Aknay-kép kell, ehhez pedig kellő anyagi háttérrel is rendelkezik. De az is meghatározó, hogy hova, kihez kerül a munkám.
– Igen, az sem mindegy, milyen társaságba kerülnek az Aknay-képek. Az ittenihez mit szólsz?
– A Szepessy-gyűjteményben főként magyar művészek alkotásai szerepelnek, és én mindig mindenütt el szoktam mondani, hogy magyar művész vagyok, ez a közeg az enyém. Én egy nagybányai utódművésztelep tagja vagyok, büszke erre a kötődésre. Sok olyan művészemberrel tudtam még beszélgetni a ’70– 80-as években, akik nagybányainak is vallották magukat. Erdélyi származásúak is voltak közöttük. Nemrég ünnepeltük Barcsay Jenő 125. születésnapját, a Fiumei úti temetőben az egyszerű és gyönyörű sírkövére én is letettem a koszorúmat. Az egész idei évben foglalkozunk majd vele. Nyilván több nevet említhetnék a gyűjteményben szereplők közül, közel állok hozzájuk. Nagyon jó társaságban érezhetem magam. Változatos anyag, az biztos, de színvonalas, jó művészet az, amit ez a kollekció képvisel.
– A nagybányai művésztelep is sokarcú volt, ahogy egyébként a szentendrei is.
– Abból úgy sarjadtak ki a különböző dolgok. A mai magyar művészetnek, beleértve az ittenit is, erőteljes a kisugárzása. Ez tény, nem valami részrehajló minősítés.
– Igen, a kiállítótér eléggé behatároló, de nem zavaró, hogy közel kerül egymáshoz egy hagyományos fogantatású munka egy modernebb, formabontó, konceptuális alkotással és így tovább.
– A sokszínűség sosem lehet zavaró. Ez egy alapvető kérdés. Említettem például Barcsayt. Maradjunk nála. A hihetetlen rajztudását, anatómiai munkáját mindenki csodálja. Összeteheti a kezét az, aki azt mondhatja, ezt meg tudja csinálni. Aztán elment egészen más irányba, és művészetének ezt a vonulatát is az értéke szerint fogadtuk el. Engem is megfogott. Még a képzőművészeti gimnáziumba jártam Budapesten, a Török Pál utcába, akkor már tudtunk Barcsayról, a fiatal Deim Pálról… Ő még akkor is fiatal volt, amikor 1970-ben kikerültem Szentendrére, és ő is a maga útját taposta. Azaz út is érvényes volt, a Barcsayé is, és mindenkié az, aki igaz művészetet művel. Ezt ez a gyűjtemény is bizonyítja.
– Amit sokan úgy is irigyelhetnek, hogy nem csak az eszmei értéke nagyon nagy, az egyes művek piaci ára is jelentős lehet. A közelmúltban láttam, a budapesti Virág Galéria egyik aukciójára kiállított képek között ott volt a te egyik festményed is, 1 millió forint volt a becsült értéke.
– Irigység mindig volt, lesz is mindig, a művészeti körökben éppúgy, mint sok más vonatkozásban. Az én esetemben is sok évnek kellett eltelnie, amíg bizonyos képeim ára ennyire emelkedett. Az első albumom megjelenését 2000-ben, amikor ötvenegy éves voltam, ezekből finanszíroztam, majd a következőt is, a hatvanadik születésnapomra rendezett szentendrei, illetve utána a debreceni kiállításom alkalmával kiadott terjedelmesebb könyvet már nem nekem kellett fizetnem, a Kossuth-díj is társult hozzá, és természetesen irigység is övezhette. Ez engem különösebben nem befolyásol. Amikor úgy gondolom, hogy jó ügyet szolgálok vele, továbbra is szívügyem az adományozás.
– Az évtizedek óta életre kelő, a festményeidet benépesítő angyalaid világa is ilyesmiket sugall. Még verset is teremtek, Markó Béla Angyalszín című lírai remekét.
– Megható ez a vers, nagyon megtisztelt Béla ezzel, de hangsúlyozom, hogy ez a kiállítás nem rólam szólt. Ez a szép, rangos gyűjtemény Szepessy László barátom érdeme.
