Szovátán a Kusztos Endre Képzőművészeti Galériában szeptember 4-ig még megtekinthető a Párban című kiállítás. Bajai művészházaspár, Harmath István szobrász és Harmath Ica grafikus alkotásai augusztus 3-tól vonzzák az érdeklődőket. Művészetüket a megnyitón Ungváry Zrínyi Kata műkritikus méltatta. A tárlatrendezés utolsó fázisában sikerült beszélgetnem a két kiállítóval és az őket kurátorként segítő Nagy T. Katalin művészettörténész műkritikussal.
Harmath Ica először a fürdővárosban
– Igen, először állítok ki Szovátán, lényegében Erdélyben is, hiszen eddig csak csoportos tárlatokon szerepeltem itt, és Istvánnal is ez az első közös jelentkezésünk. Bocskay Vince hívott, Sánta Csaba is segített a szállításban, amikor a saját tárlata Bajára hozta, az én egyéni kiállításom már bezárult, de még kéznél volt az egész anyag, be lehetett rakni a kocsijába. Baján nagyobb volt a kiállítótér, ide annak az anyagnak csak egy része fért be.
– Az ottani kiállításodnak az volt a címe, hogy Szabadnak álmodom magam. Ez egyszerre két dolgot is elárul Harmath Icáról. Azt, hogy az álmodó művészek közé sorolja magát, és azt is, hogy szabadságra vágyik.
– Igen, mondhatom, hogy él bennem az álom, a vágyakozás igénye, de a címmel nem a fizikai szabadságra céloztam. Az embernek vannak bizonyos kívülről érkező, de belülről is fellépő, önmagával szemben támasztott korlátai. Ezeket bonthatja le a művészet. Az alkotás által érezhetem igazán szabadnak magam.
– Ezt egy széles spektrumú grafikai látványvilág tükrözi, első pillantásra megragadja a nézőt a kiállítás formagazdagsága és a grafikus által bravúrosan használt eszköztár. Hány év munkájából válogattál?
– Vannak grafikák a múlt évtizedből, 2018-ból is például, vagy még korábbról, több 2021-ből és ideiek is, de az én technikám hosszadalmas munkát feltételez, nálam nem fő szempont a mennyiség. Kezdetben főleg színnel dolgoztam, aztán grafitceruzával, majd felfedeztem a Derwent ceruzát. Nagyon érdekes folyamat volt, ahogy fokozatosan, szinte párbeszédszerűen alakultak ki ezek az időigényes, árnyalatokban gazdag felületek. Vonalhálókból szövöm a munkáimat, a vonalhálók alakulnak foltokká, persze néhol látszanak textúraként a vonalak is. Van, ahol úgy néznek ki, mintha nyomtatva lennének.
– Az is érdekes, ahogy a fekete-fehér játékát hol a nagy lapfelületet kitöltve, hol felosztva, megtörve, akár csupán a lap egyik sarkára összpontosítva mutatod fel.
– Igen, ez tudatos is, de belülről fakad. Nagyon szeretem a vakító, fehér felületeket is, vannak munkáim, amelyeken ezek dominálnak, de a mélyfekete felületeket is nagyon kedvelem, és persze a köztük levő szürkéket is. Ez a technika lehetőséget ad arra, hogy a mélyfekete és a világító fehér között megjelenjen a teljes skála, a szürke minden árnyalata.
– Vannak grafikák, amelyeken geometrikusan, rendezetten jelentkeznek a látványelemek, mások aszimmetrikusan közvetítenek valamit, egyesek organikus összefonódásban testesítenek meg életérzést, megint mások felismerhető tárgyszerűségükkel különülnek el, és van olyan kiállítói lelemény, amely fejre állított gúla alakban helyez el kilenc körgrafikát. A számnak van jelentősége?
– Szándékos a 9, mesebeli utalásokra is lehetőséget ad.
– Véletlenül szembenézek egy olyan grafikával, amely kopjafákból indulhatott ki.
– Igen, az egy régebbi munkám, 2006-os szénrajz. Nagyobb méretű, egy vakkeretre van kifeszítve, papír. Az István munkái kellő keretet adnak neki.
– Miközben István munkáin, plasztikáin sok-sok emberi figura tölti meg a galériát, nálad az ember a maga mivoltában, egy kivételtől eltekintve, nem jelenik meg. Egy nagyszerűen egyénített, karakteres emberi arc uralja az egyik méretes kompozíciódat, és annyi.
– Eleinte ez nekem fel sem tűnt. Aztán mások fogalmazták meg helyettem, hogy nem a konkrét ember az, akivel én kommunikálok, hanem az emberi helyzetek, az érzések, érzelmek visszatükröződése biztosítja a humánum jelenlétét.
– Ezt néhány újabb keletű képed, illetve sorozatod címe is sejteti, például a Mű-tér, a Dimenziók, a Mű-teremtés, a Fészek, a Térfogó és így tovább. De a kiállításnak ezt a kettősségét, a valós, illetve a jelképes emberi jelenlét párhuzamát, keveredését közelítsük meg most a szobrokkal.
Harmath István újabb arca
– Számomra legalábbis újdonság, amit itt látok. Rengeteg ember tűnik fel ezeken a plasztikákon. Aprócska figurák, már-már pálcikaemberek, mellettük nyilván nagyobbak is, rendhagyó, nemegyszer abszurd helyzetbe állítva.
– Egyértelmű, hogy én az ember reális mivoltából indulok ki, Ica pedig áttételesen hozza az emberit. A munkáim az ember világáról szólnak, és annak a csapdáiról. Az Ica munkái és az enyémek ugyanakkor akaratlanul is kölcsönhatásban vannak egymással. Nyilván én a figurativitás, vagyis az ember oldaláról közelítem meg a témáimat, ő pedig az érzelmek felől.
– De természetesen az érzelmekre is hatnak a szobraid, mint ahogy Ica grafikái nagy adag gondolati töltettel is rendelkeznek.
– Igen, mert a műalkotás érzelmileg és intellektuálisan is képes hatni. Igazából akkor működik jól, ha a kettő találkozik, együttesen hat.
– A mostani munkáidban sok az abszurditás, ezek mellett sok a köznapi gesztus, ugyanakkor egyetemes emberi jelenségek is megfogalmazódnak. Sok-sok kis emberi alakon keresztül.
– Szándékosan kicsik az emberek a műalkotásokon, mert ahhoz, hogy az emberiségre vonatkozó gondolataimat kifejezzem, léptékváltásról volt szükség. El kellett távolodni a személytől, személyességtől. Emiatt nem egyénítettem őket, így lehetett egyetemes kontextusba helyezni, és az általam kívánt mondandó hordozóivá tenni őket.
– Ha a neved valahol szóba kerül, többnyire úgy gondolnak rád, mint köztéri, monumentális szobrok alkotójára. Ez itt egészen más, de a sok kis figura is egyfajta monumentalitás hordozója.
– Ezt én is merem remélni. Igaz, elsősorban nagy méretű térszobrok készítőjeként ismernek, és szívesen csinálom azokat is, de az egy más műfaj és más közeg. Az autonóm szobraim teljesen másképp közelítik meg a valóságot.
– Pár éve Marosvásárhelyen papírmunkákkal lepted meg a közönséget. Dinamikát, mozgalmasságot, impulzusszerű reagálást sugalltak, ezek megint egy másik alkotói arcadat rajzolják ki.
– A papírmunkákat rajzvázlatok előzték meg, és egyedi technikával fémvázra épültek, gyors, megismételhetetlen felrakással. Tömören fogalmazva azt mondtam róluk, hogy spontán megérzésből származó gondolatok lenyomatai. Többnyire rendhagyó, fura alakzatok jöttek így létre. A mostani kiállításom is rajzos előzményekbe ágyazódik, de olyan impulzusokat hozott előtérbe, amelyeknek az ember a tárgya. A szereptévesztő, önmagától is elidegenedett ember, aki elvesztette kapcsolatát a realitással, és észre sem veszi, hogy saját csapdájába lép. Egyfajta korkép, pontosabban kórkép ez is, kiszolgáltatottá, képmutatóvá lettünk mi, emberek, mindenki a saját érdekeit szem előtt tartó, önző, könnyen befolyásolható, sorozattermékké silányult, abszurd, tragikomikus játékszerré vált.
– A szobrász pedig úgy hozza létre a képmutatás görbe tükrét, hogy abszurd helyzeteket teremt, iróniát, és ezzel együtt nagy adag öniróniát, humort kever a látványba. Mezítlábas talplenyomatunkban kisemberek sokasága látható, a levesesfazék is kanállal kimeríthető emberfigurákkal van tele, az embermintás laskanyújtó is embercsoportot formáz a tésztalapon, a fa törzsét is mi, emberek rágtuk szét annyira, hogy rövidesen kettétörik… Természetellenes jelenetek lepik meg a tárlatlátogatót. Gipszből, agyagból, terrakottából kerekedik ki a különös „társaság”.
– A szobrász nemes anyagban is el tudná képzelni mindezt, de ennyire futja, és jó, hogy legalább így el tudom mondani, milyennek látom a mai világot, és milyen gyarlóságokra szeretném figyelmeztetni az embertársaimat. Olyan dolgokra természetesen, amelyek saját magamra is vonatkoztathatóak.
Ahogy a műkritikus Nagy T. Katalin látja
– Az, hogy együtt van egy szobrász és egy falakat elfoglaló művész, mindig szerencsés találkozás, de itt többről van szó, hiszen a két kiállító egy házaspár. Egyébként rendkívül más világ, ami szintén lehet érdekes, ez esetben rendkívül izgalmas. Mindenekelőtt viszont közbevetném, hogy ájulás a galéria, gyönyörű, fantasztikus, főleg azzal, hogy a kis ablakoknak köszönhetően ekkora felületek maradtak a képek számára, látszik, hogy hozzáértő emberek tervezték meg.
– Ezt megerősíthetem, hiszen már többször volt alkalmam megnyitni itt kiállítást, tapasztalhattam, hogy ugyanannak az anyagnak egész más hatása van itt, mint egy másik helyen. A terem akusztikáját viszont nem dicsérhetem. Visszhangos, nehezen érthető a beszélő szövege.
– Ez nyilván nem elsődleges szempont, elsősorban a látványnak kell érvényesülnie. Ebben pedig ez a kiállítás igazán bővelkedik. Én a gernyeszegi alkotótáborban ismertem meg őket, és pár hónappal ezelőtt Icának nyitottam meg egyéni tárlatát Baján, akkor már alaposabban betekinthettem a munkásságába. Akkor el is csodálkoztam, mert kezdtem azt hinni, hogy az én koromban már mindenkit ismerek, és kiderült, hogy nem. Nagy meglepetés volt. Elképesztő, amit csinál. Nagyon meditatív, nagyon filozofikus ez a világ, amit felépített. A technikai oldal teljesen elvarázsolt. Manapság ritka, hogy valaki ilyen mívességgel és ennyire időigényesen dolgozzon, mint ahogy ő teszi. Apró kis rezdülésekből, ecsetvonásokból állnak össze a képei. Ahogy az ember rátekint erre az anyagra, a sok kerek forma is a tökéletességet jelképezi. Sokat beszélgettünk, és megtudtam, hogy ezek többségét a pandémia idején kezdte el. Nyilván nem biztos, hogy minden néző erre asszociál, hiszen ez egyénenként változhat. Ki így, ki úgy közelíti meg azt, amit lát.
– Úgy hiszem, hogy technikailag sem egyértelmű a művész eljárása.
– Igen, lehet olyan néző, aki azt képzeli, elvarázsolt fotogram az, amit lát. Esetleg valami más. A kiállítási anyagot egyébként úgy rendeztük el, hogy ezek a munkák nagyjából egy tömbbe kerültek. Éreztetni próbáltuk az absztrakció irányát is. Vannak képek, amelyeken érzékelhető, hogy a rajz menet közben alakul. Amint a művész rajzol, az érzései, a benyomások is megjelennek, befolyásolják. Azért is nehéz ezekről a grafikákról beszélni, mert ilyen érzelmi, gondolati impulzusok lenyomatai. Nem arról van szó, hogy van egy kitalált, konstruktív idea, vagy egy absztrakt kép, hanem érződik ez a növekedés, ahogy a természetben, a növények esetében történik, nem tudni előre, hogy erre vagy amarra hajlik majd. Harmath Ica tud valami olyat, ami a füstszerűségtől a növényi asszociációig halad, és nagyon erős érzelmeket vált ki az emberből. Nagyon izgalmas felületekkel találkozunk. Kis vonások, festőibb részletek fognak meg, és van egy olyan réteg is, amely a játékosság része. Például azon a képen, ahol a kis lábak a hatalmas univerzumot cibálják. És van kakukktojás is a kiállításon, az figurális, egy székely bácsira fókuszál. Egy groteszk biennáléra készült.
– Szóba került az univerzum, erről István esetében is beszélhetünk. De másképp.
– Nála nagyon erős az irónia. Ez első látásra nyilvánvaló. A műtermében sokféle dolgot láttam, többféle nyelvezettel rendelkezik. Amivel most idejött, azok különböző figurákból kiinduló, metaforikus és némiképpen moralizáló plasztikák. Rengeteg kis emberfigurát láthatunk, különféle, köznapinak tűnő, mégis szokatlan helyzetekben. Itt vannak a makettek is, ezek szemléltetik, miből indult ki. Nagyon erős társadalomkritikát fogalmaz meg általuk. Adott esetben tragikus felhanggal. A fenyegető lövedéksor a mai háborús időket idézi fel. A lerágott almacsutka pedig, benne a különféle alakzatban összezsúfolt emberi figurákkal, erőteljes iróniájával hat.
– Itt is felismerhető a folyamat, ahogy a szobrász az említett gondolatokat, a sorshelyzeti állapotokat próbálja követni, és különböző fázisaiban, változataiban elénk vetíteni.
– Önálló narratívát talál ki, egyfajta szimbolikával dolgozik, és ehhez egy saját nyelvet kísérletezett ki magának. Az emberkék nyilván az egész emberiséget jelképezik. Azt mondhatnók, hogy ezek a különös kisszobrok egy sorozattá állnak össze.
– Érdemes élőben találkozni velük.
Forrás: Népújság, 2024. augusztus 30.
