Memoárirodalmunk ismét gyarapodott egy vaskos kötettel. Veress Pál Vallatás, vád, küzdelem című könyvéről van szó. Életének a húszas évek derekától 1932-ig terjedő szakaszát ismerhetjük meg belőle. Tehát ugyanarról a korról szól, mint a pár hónappal korábban megjelent Fogy a virág, gyűl az iszap című Kacsó Sándor-kötet. A párhuzamokon és egybeeséseken túl azért is örvendhetünk mindkettőnek, mert meg nem írásuk és meg nem jelenésük pótolhatatlan veszteség lett volna.
Amit még élő szemtanúként, sőt részvevőként, harcosként maguk mondhatnak el „közelmúltunkról” – már amennyiben negyven-ötven esztendő közelmúltnak számít –, arról csak a száraz hangú rendőrségi-ügyészségi jegyzőkönyvek vagy a ritka sajtótudósítások adnának hírt, ha a kutatók egyáltalán feltárják őket. Különösen nagy veszteség ért volna bennünket Veress Pál önéletrajzi vallomásai nélkül. Tudásunkból, korhű ismereteinkből hiányozna világa. Bár ilyen vagy olyan mértékben a Brassói Lapokban minden jelentősebb munkásmegmozdulásról írtak, s az üldözések ellen tiltakoztak – Kacsó Sándor is kezdeményezett ilyeneket –, néhány riporttól eltekintve maga a munkásosztály, élő, hús-vér forradalmiságában alig vagy sehogyan sem jelent meg, pedig hányféle módon küzdött sárba tiprói ellen. Veress Pál nagyon izgalmas és nagyon küzdelmes szép életével összefonódó osztálya kilép az elvont osztály- és politikafogalom köréből, és ha nem is teljes emberként, de elénk áll. Mégpedig éppen azokban az évtizedekben s abban a székely világban, amelyért Kacsó Sándor is sokszor felemelte a szavát, amikor kevesellte vagy éppen hiányolta „a gazdátlan székely demokráciát”.
Veress Pál vallomásából kiderül, nem volt az gazdátlan; a gazda szerepét maga a munkásosztály vállalta pártjával, szakszervezeteivel, a KISZ-szel és illegálisan kiadott lapjaival, munkásotthonaival, sztrájkjaival. És nem csupán a székely munkásokért, hanem valamennyi dolgozóért. Mi üldözést, megpróbáltatást állt ki Veress Pál csak 1932 nyaráig, amikor Moszkva felé átlépi a határt, hogy tönkrement idegeit rendbe tegye, megkínoztatásait kiheverje. És még hány év állt előtte s micsoda roppant feladatok, és milyen hajmeresztő megpróbáltatások, amíg a felszabadulás első éveiben Kolozsvár polgármestereként elérte azt a csúcsot, ahonnan már tisztán beláthatta a bejárt utat.
Nem járt egyedül, nagy seregét vonultatja föl név szerint is a marosvásárhelyi munkásifjaknak és az öregeknek. Közöttük olyan remek jellemeket, mint Simó Géza középiskolai tanár és a kőműves Sós Jóska bácsi, vagy mint Breiner Béla és Dán István, Gál Kálmán és sok más talpraesett román és magyar munkás s útitárs, értelmiségi. Úgyszólván megelevenedik Veress Pál körül egész Marosvásárhely és a Maros menti fűrésztelepek, bányák és gyárak meg kisüzemek s az építőmunkások egész társadalma, aztán meg a bukaresti kaszárnyák, szigurancafogdák, ügyészek, bírák s a kommunistákat hóhéroló kegyetlen szigurancaügynökök és rendőrtisztek. Mindezt alulnézetből szemlélhetjük, úgy, ahogy a kispolgári sorból aláhullott, de a munkások között feltörő fiatal szakmunkás forradalmi humanizmusa láthatja. Ebből a szemszögből nézve persze másképpen fest Bernádynak, a városépítő polgármesternek az alakja, mint ahogyan polgári rajongói egyoldalúan megszépítve láttatni próbálták, elfeledkezvén arról, hogy a külvárosok dolgozóinak a megszépülő Maros parti város fényeiből csak annyi jutott, amennyit villanyszerelő munka vagy az építkezési állványzatok felépítése és lebontása közben láttak. Az ő külvárosaikba nem jutott járda s néha ivóvíz is alig. Ám szakadatlanul küzdöttek azért, hogy egyszer birtokukba vehessék a Kultúrpalotával a városi tanácsot, hogy maguknak is juttassanak abból, amit a polgármesteri székből juttatni lehet. Amit Sós Jóska bácsi nemsokára, a felszabadulás után, a munkásnép városépítő Bernádyjaként a polgármesteri székbe jutva meg is tett.
Nekem, aki Kolozsvár dolgozóit ismertem közelebbről, most úgy tűnik, hogy a marosvásárhelyi munkások keményebb legények és leleményesebbek voltak s talán fogékonyabbak is, mint annak idején mi. Keményebbek lehettek túlbuzgóságukban önmagukkal és vélt ellenfeleikkel szemben is. Tudtuk és csodáltuk már akkoriban is, hogy a marosvásárhelyi elvtársainkat nem könnyű legyűrni, de csak most, Veress Pál kötetét olvasva eszmélek rá, hogy voltaképpen mily keveset tudtunk a keménység, állhatatosság emberi oldaláról, elvhűségükről, s mekkora lehetett osztályöntudatuk kérlelhetetlensége vagy nemzetiségük lényegbe vágó sérelmeinek megszüntetéséért román társaikkal vállvetve folytatott küzdelme.
Elnézést kérek, de a párhuzamosság kérdése a Kacsó emlékiratával ismét felmerül. Míg Kacsó a székelyföldi parasztság és az abba beleágyazott kispolgári rétegek, értelmiségiek vagy a nagyvárosi bankosok és fabárók világát tárja föl, Veress Pál könyvében, amint már említettem, teljesen kidomborodik a paraszti világból kiemelkedő székely ipari munkásság s nem egy értelmiségi arcéle. Azé az osztályé, amely nem ábrándozott olcsó holland vagy dán bankkölcsönökről, hanem tette, amit rá egész népéért, osztályáért a történelem kiszabott, s a végső, reális megoldásért, a hazai tőkés rendszer megdöntéséért küzdött, így válik egésszé Kacsó és Veress különállónak látszó világa.
Ha valaha valamelyik íróutódunk e század történelmi regényének megírására vállalkozna, mondjuk Csendes Don-szerűen a Sebes Olt és a Szelíd Maros népének regényét írná meg, Kacsó és Veress memoárjainál aligha találna biztosabb, hitelesebb s tisztább forrást. Persze nem kívánok írói látásmódjuk és megelevenítő készségük közé egyenlőségi jelet tenni. Ám Veress Pál két önéletrajzi kötetének nem egy részlete arra vall, hogy ha korábban kezdi a „szépírást”, személyében nemcsak kiváló munkásértelmiségit, hanem írót is nyerhettünk volna. Teljesítménye így is igen figyelemre méltó. Reméljük, hogy megelevenítő készsége a következő vallomások folyamán tovább fejlődik az egykori illegális lapszerkesztő és költészettel is próbálkozó kommunista tollforgató színvonalától. Oly sok kiváló embert ismert hosszú és szakadatlan forradalmi, közéleti tevékenysége folytán, és emlékezései csak elmélyülnének, ha jellemüket teljesebben mutatná be többnyire csak név szerinti említésük s néhány külsőséges vonásuk bemutatása helyett.
Veress Pál könyve bizonyára azért is nagy érdeklődésre tarthat számot, mert történelmi hitelességén túl elégtételt szolgáltat névtelen elvtársai sokaságának. Annak a nagy tábornak, amely őt körülvette, magába fogadta, nevelte s hozzásegítette ahhoz is, hogy a feledés homályából őket is kiemelje s legalább a nevük erejéig átadja a kommunista utókor hálás emlékezetének.
Megjelent A Hét V. évfolyama 32. számában, 1974. augusztus 9-én.
