1823. január 22-én Kölcsey kirekesztő csekei magányában megírta a Himnuszt. A fohász a múltat és a jelent is drámai színekkel festi, ennek ellenére benne van a várakozásban megfogant hit is: a jövő nem foszthatja meg a magyarságot a teljesebb, az emberibb élettől. Krisztusi korban van a költő, az emberélet útjának a felén: számot kell vetnie az elvégzett munkával, s komolyabb, férfiasabb próbák elé állítani a terveket.
A világtól elzárt Cseke ezen a téli éjszakán erre is alkalmas. Elcsendesült a ház, kívülről sem érkezik semmi lárma, álmos neszek halnak el a sötétben. Hatalmas indulatok feszülnek a költőben. A gondolkodás által körülhatároltan itt lélegzik most a haza. Lelki szemei előtt elvonul a nemzet történelme, a honfoglalás magabízó lendületétől egészen a jelen tragikus képeket szülő, tétovázó pillanatáig. Egyetlen mozdulatba sűrűsödik a honfiúi cselekvés ezernyi szándéka: feltartani a haza süllyedését.
Azon gondolkodom, mi teszi máig érvényesség a Himnuszt? Miért hangolódik ünnepélyesre a lelkünk, amikor énekeljük? Mi annak a bőrön átfutó borzongásnak a tartalma, amelyet a szöveg végig sem gondolt képei gerjesztenek bennünk? Talán azért, mert a vers megszületése óta alig volt történelmünknek olyan időszaka, amikor ne éreztük volna: „Megbűnhödte már e nép / A múltat s jövendőt!” Létigazoló harcot vívott ez a nép, belesodródva a rokontalanság gyötrelmes állapotába. Sorsfordító harcaiban egymás után érték a kudarcok. Miközben tehetségesnek, szorgalmasnak tartották (tartja magát) az anyagi javak megtermelésében, az azokhoz való hozzájutásban állandóan hiányérzete volt. A hiábavaló küzdelem hősies, mégis reménytelen keservei fárasztották, emésztették a hitét.
Azon már régóta túl vagyunk, hogy a magyar kultúra részének tekintsük azokat a művészi teljesítményeket, értékeket is, amelyek a határainkon túl születtek, születnek. Az is igaz, hogy éppen most a nemzetiségi kisebbség sorsát élő magyarság nincs könnyű helyzetben. Létigazoló gesztusa gyakran és természetszerűleg a művészi alkotómunka felé fordul.
De az is igaz, hogy súlyos gazdasági, morális gondokkal küszködő hazánk, s benne létükért harcoló állampolgárai egyre kevesebb figyelmet fordítanak kulturális értékeinkre. A szellemi táplálék nagyon gyakran itt is a „túlélési” stratégia jegyeit hordozza. Mindig a mai napot, az órát és a pillanatot akarjuk megélni. Valami könnyűre és nyomot nem hagyóra vágyunk, misztikus és csodaváró vágyakat szövögetünk. Érzéki és buja szerelemről álmodozunk egy gazdag tengerparton, autóval száguldunk, tele vagyunk pénzzel, élvezzük az életet gondtalanul és gondolattalanul. Kapargatjuk a sorsjegyet, várunk a nagy nyereményre, pedig elég lenne megnézni a sorsjegy hátát, hogy reálisan értékelhessük az esélyeinket. De hátha éppen én, és éppen most?!
Nem szeretem a kitüntetett napokat. Sem az anyákét, sem a költészetét, sem a nőkét, sem a pedagógusokét, sem a kultúráét. Mielőtt bárki megvetne ezért, hadd tegyem hozzá: szeretem az anyákat és a költészetet, a nőket és a pedagógusokat, mindennapi közegem a kultúra. De a kiemelt ünneplés azt sugallja, hogy letudható a dolog egyetlen napon.
Az ünnepek utáni napok olyanok, mint az előttiek: szürkék, unalmasak. Ugyanazt a bóvlit kínálják a könyvespolcokon vagy a moziban, a rádióban és a televízióban. Miközben tele van a szívünk és a lelkünk félelemmel és szorongással, növekvő elégedetlenséggel, indulattal. Nem akarunk átélni tragikus sorsokat és élethelyzeteket, hanem csak borzongani akarunk. Hozzászoktatni magunkat a félelemhez. Nem akarunk derűsen, a bölcsesség fölényét is érezve, kacagni. Inkább vágyjuk a harsányabb, a durvább tréfákat.
Mégis. Kölcsey kirekesztő csekei magányában verset ír, az egész nemzethez szól. Nem akadályozza a világtól való elzártsága, mert mindenütt lehet azokhoz szólni, azokért tenni, akiknek a sorsát a szívünkön viseljük.
Címkép: Kölcsey szülőháza Sződemeteren A szerző felvétele
Forrás: Újnépszabadság