S. A. Barnett: „Instinct” şi „inteligenţă” – Editura ştiinţifică, Bukarest 1973
A Victoria Nyanza mocsaraiban sziesztázó elefántcsorda több mint ötszáz egyedet számlál. A tehenek és a borjak az iszapozóban fetrengnek, a fiatal bikák a homokos parton porfelhővel szórják be vastag bőrüket, az öregebbek pedig a trópusi hőségtől mélán tépdesik az ernyőakácfák lecsüngő lombjait. Jó fél mérföldnyire nyomkövető elefántvadászok közelítik meg a csordát. Aztán egy kavargó szellő meghiúsítja terveiket. A csorda szimatot kap, az őrt álló elefántbika ormánya fölvágódik, hatalmas fülei harciasan szétterülnek, s figyelmeztető trombitálására az egész csorda menekül vágtatva.
Miért? Hiszen mindössze néhány molekula „illat” jutott el hozzájuk. Az óriási hústömegek földrengető irama azonban arról tesz tanúbizonyságot, hogy az állatok világában végtelenül kis amplitúdójú jel az energiák grandiózus felszabadulását válthatja ki. Tehát az ok és az okozat között nincs mértékrendi arányosság, illetve a fajfenntartási ösztön nem logikai mérce szerint nyilvánul meg.
Az elmondott példa nem való általánosításra. Újabb keletű kutatások megcáfolni látszanak nemcsak a jelzés és a válasz közötti feltételezett mennyiségi összefüggést, de behatóbb kritikának vetik alá magát az ösztön fogalmát is. Dr. Benhard Grizmek professzor, a Frankfurt am Main-i állatkert igazgatója nemrégiben érdekes kísérletet végzett. A vadállatok magatartásának, viselkedésmódjának tanulmányozása céljából műanyagból készített, természetes nagyságú, felfújható állatokat vitt magával Afrikába. Bár a műoroszlán, műorrszarvú és műelefánt csak nagy vonalakban hasonlított az élőkre, a valódi állatok minden további nélkül befogadták maguk közé az utánzatokat (igaz, hogy az elefántok csak az iszappal bekent hasonmásuktól nem futamodtak meg). Ebben az esetben tehát a valós vagy feltételezett ellenségtől érkező illat (odorikus információ) nem párosult a védekezési energiák felszabadításával. Tehát bizonyos helyzetben az „ösztönök” megnyilvánulása alávetődik az „értelmi” kiválogatásnak. Más állatok (például a kék szalakóta, a mezei nyúl vagy a gyöngyös ürge) kíváncsisága félelmüknél is erősebb lehet, s ilyenkor „életveszélyes” közelségig bevárják az üldözőt. Az Új-Guinea-i paradicsommadaraknál már Bíró Lajos megfigyelte, hogy a kakasok násztáncuk hevületében egyszerűen nem vesznek tudomást az ember jelenlétéről, s ez végül több színpompás tollazatú paradicsommadárfajta teljes kipusztításához vezetett.
Államalkotó rovaroknál az ösztönös viselkedési formák mellett hajlandók vagyunk értelmi tevékenységet vagy ítélő kapacitást is feltételezni – mindaddig, amíg rá nem jövünk, hogy ilyen esetekben szintén a csoporthatás vegyi-hormonális, olfaktikus vagy látásbeli szabályozása a valódi meghatározó tényező. A Fekete-tenger partján élő homoki szöcskerák (Pontogammarus maeoticus) főleg a kivetett tengeri moszatok között keresi táplálékát, majd időnként visszaugrál a vízbe, mert csak ott képes véghezvinni az oxigén felvételét és tartalékolását. Mármost, ez az alig egy centiméter hosszú rákocska mindig kelet felé ugrál, amerre a tenger vize van. Helyzetét a napsugarak beesési és visszaverődési szögéből határozza meg. Ezért ha a szöcskerákot a tenger keleti partvidékére, egy vízválasztó földnyelvre vagy egyszerűen egy tócsa napkeleti oldalára tesszük, sohasem az életmentő víz irányába, hanem a szárazföld felé fog ugrálni. Következtetés: mozgása ösztönös, s nem a helyzetfelmérésnek, hanem a fénysugarak beesési szögének a föggvénye.
Egy másik kísérlet során egy afrikai termeszbolyt acéllemezzel kettéválasztottak, a két félrész között megszakítva minden közvetlen kapcsolatot. A termeszek mindennapi tevékenységében nem tudtak semmiféle zavart felfedezni, bár a királynő a boly egyik felében a költőkamarák foglya maradt. Amikor azonban a királynőt megölték, a munka a boly mindkét felében megszakadt, pedig a dolgozók még csápjelekkel sem érintkezhettek egymással. A hírközlő lánc mechanizmusa máig sincs felfedezve.
Mind az élelemszerzési, mind a fészeképítési és párválasztási ösztönök alá vannak vetve a fajfenntartási ösztönnek. Mégis, a madárházban tartott daru vagy kócsag vándorlási ösztöne – a mesterséges klíma állandósága ellenére – sokkal erősebb lehet, mint például a párválasztási ösztön, amikor az ősz beköszöntésekor a költözködést kiváltó hormonok termelése megindul. Behring-szorosi fókáknál viszont, tél végén, a szigetekre érkezők fészek- és párválasztási ösztönei háttérbe szoríthatják a fajfenntartási ösztönt. A szirteken a nőstényekért viaskodó hímek a küzdelem hevében számos, magával tehetetlen fiókát eltaposnak.
A viselkedési megnyilvánulásokról S. A. Barnett csak feltételesen nyilvánít véleményt – a megidézőjelezett ösztön és értelem fogalmaival. Az etológia alig tíz éve indult kimondott fejlődésnek, de már most felülvizsgálatra szorulnak elméleti és módszertani alapjai. Az állatfajok, populációk, közösségek magatartásbeli viszonyában még igen sok a megismerni-, a kutatnivaló. Fogalmi tisztázásokra akkor fog sor kerülni igazán, ha több lesz a kísérleti tényanyag. Ez a könyvecske annál is inkább eddigi ismereteink kiváló és könnyen hozzáférhető szintézisének tartható, mivel nemcsak az elért eredményeket, hanem a kitűzendő feladatokat, még megoldandó kérdéseket is az olvasó elé tárja. Nem csak a biológiát oktató tanárok, de a természetet kedvelő más szakmabeliek is haszonnal forgathatják. Világos előadásmódja, a felhozott példák tömege mondanivalóját érdekessé és olvasmányossá teszi.
A szerző etológiai felfogásának elégtelenségéről, (vagy inkább) sebezhető pontjairól önmaga tesz említést, amikor beismeri, hogy állításaiban szélsőségesen emberközpontú és az állatok viselkedésmódját csak az emberre vonatkoztatva, az emberi fajjal összehasonlítva és sokszor csak társadalomtudományi szakkifejezésekkel tudja bemutatni.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 14. számában, 1973. április 6-án.
