Az ember egyre hatékonyabban küzd az éhínség, a betegség és a létét fenyegető háborúk ellen. Azt hihetnék, hogy környezetünk ezáltal még otthonosabbá vált, valójában azonban a levegő, a föld és a víz viszonylag vékony rétegét, amely az embernek életéhez, munkájához, pihenéséhez rendelkezésére áll, éppen maga az ember veszélyezteti. Az annyira hajszolt jólét és komfort iránti igények növelik az energiaforrásokkal szemben támasztott követelményeket, ezért az ember kivágja az erdőket, mélyen beássa magát a Föld méhébe, és a fűtőanyag tengerfenékről való kibányászása, valamint szállítása során beszennyezi a vizeket. Minél inkább civilizálódunk, annál jobban és rafináltabban szennyezzük be és pusztítjuk környezetünket.
A stockholmi világértekezlet megfogalmazta aggodalmunkat bolygónk sorsát illetően, s ennek kapcsán most egy, a napirenden alig szereplő szennyeződésről is szólunk.
Információs szennyeződés?
Életkörülményeink védelmében fel kell figyelnünk egy újabb jelenségre is: a legkülönfélébb információk egyre növekvő mennyiségére. Az embert minden oldalról töméntelen tudósítással árasztják el, s ez egyre nagyobb riadalmat kelt, kapkodást okoz. Ráadásul az így szerzett információknak csupán elenyészően kis hányada új vagy valóban fontos. Ezért az emberi memóriának két fontos megbízatást kell teljesítenie: az információkat tároló kapacitása szinte korlátlan kell hogy legyen, másrészt végre kell hajtsa a felhasználható adatok kiszűrését.
Az információáradatot főleg a korszerű tömegtájékoztató eszközök: a rádió, a televízió, az újságok, a folyóiratok, továbbá a másológépek és a nagy teljesítményű számítógépek idézik elő. A számítógépek tulajdonosai még ma is arra a legbüszkébbek, hogy készülékeik teljesítőképességét a felhasznált papír mennyiségével mutathatják ki. Így az információt szolgáló korszerű berendezések és hírközlő eszközök lavinaszerűen árasztják az újabb és újabb adatokat. Pedig az adatközlés célja voltaképpen az lenne, hogy az írótól az olvasóig vezető információs csatornát megrövidítse, s hogy az emberek, akik számára ezeket az adatokat továbbítják, ismereteiket, látókörüket bővítsék. A valóságban egyre kevesebb idő jut a nagy mennyiségben érkező információ feldolgozására és felhasználására. Ezért az utóbbi időben egyre több szó esik az információs szennyeződésről. Érdekes, hogy erre a problémára már Goethe is figyelmeztetett, amikor felismerte a rendszertelen információk tömegének használhatatlanságát. Felsőbbrendűségünk kritériuma az, hogy az ember milyen mértékben képes ezeket az adatokat magáévá tenni és saját akarata, szükségletei szerint alkalmazni.
Napjainkban végre egy józanabb szemlélet kezd felülkerekedni, amely a számítógépektől elvárja a használható adatok feldolgozását és szűrését is. Azonban…
Megbízhatók-e az észgépeink?
A humán társadalom fejlődése során az erőgépek mellett az észgépek is egyre tágabb alkalmazáshoz jutottak. Pörgő elektromágneses tekercsek, felvillanó ködfénylámpák, bippelő memóriafejek bűvöletében készek vagyunk rájuk fogni a tökéletességet. Rájuk bízzuk tehát magasztos gondolataink, száraz adathalmazaink. „észbontó” ötleteink, egyszóval minden tudásunk tárolását, kiválogatását és visszaszolgáltatását. Csakhogy aki válogatás során vajon meddig terjedhet bizalmunk? Mi az, ami jó és mi az, amit minden lelkiismeretfurdalás nélkül elvethetünk? A művészetben a kritikát leginkább egy céhen kívüli műveli. aki magának a művészetnek a gyakorlásával nemigen foglalkozik. A tudománynak azonban nincs külön kritikusa, s a válogatásra nincsenek megfelelő szakemberek. Másrészt egyelőre még főként az vitás, hogy az információáradatban mi a jó és mi a rossz. Mert a tudománya leginkább abban hasonlít a művészethez, hogy számos nagy jelentőségű alkotást nem értenek meg és fogadnak el a kortársak. Ehhez valamely felfedezést előbb egy másik, merészebben ítélő nemzedéknek át kell értékelnie. Kezdetben maga Max Planck sem hitt a kvantumok létezésében, de megpróbálta elfogadtatni őket, mint használható munkahipotézist, amelynek segítségével elkerülhető az „ibolyántúli katasztrófa”. Az einsteini géniusznak kellett eljönnie, hogy a „használható munkahipotézis” reális valósággá váljon. Kérdés: mindezt megtehette volna Einstein helyett egy számítógép is, vagy egyszerűen kiselejtezte volna a kvantumelméletet?
Tolongás az éterben
Csak kevesen tudják, hogy bolygónkat elektronikus szennyeződés is fenyegeti. Éjjel és nappal, télen és nyáron rádióprogramoktól zsúfolt a légkör, televízió- és reklámműsoroktól, katonai, ipari és hírszolgálati közvetítésektől, nem is beszélve a kalózadásokról, a rövidhullámon „játszadozó” amatőrökről és a „rókavadász” versenyekről. Az Egyesült Államok szenátusa egy ankét során komoly aggodalmát fejezte ki a kialakult helyzetre vonatkozóan. Fontos katonai programokat, kormány távbeszéléseket, az űrtevékenységet (például magát az Apolló-programot is) veszélyezteti az éter túlterheltsége. A káros hatások az utasszállító légijáratok irányításában, a repülő objektumok lokalizálásában, a gyors rádióösszeköttetések megteremtésének lehetetlenségében is jelentkeznek. Sőt már az is megtörtént, hogy véletlenül modulált elektromágneses rezgések aktiválták az USA háborús riasztóberendezéseit, ami könnyen világkatasztrófához vezethetett volna. Egy másik alkalommal a Bell Telephone Incorporation vadonatúj elektronikus számítógépének évek és hónapok fáradságos munkájával betáplált memóriáját véletlenül letörölte a közeli repülőtér radarkészüléke. Óriási anyag veszett el. A baleset amiatt következhetett be, hogy a modern digitális számológépekben a tárolásra gyorsjáratú ferritkorongot alkalmaznak, s rajta mágneses terek képezik a memóriát, a radar pedig indukálta a be- és kimenő részleg tekercseit.
Hol tartunk ma?
Az említett baleset figyelmeztetés a jövőre. Társadalmi, jogi, tudományos szinten kérdezik: jogosultak-e számítógépeink minden tudásunk kizárólagos tárolására és egyoldalú kiválogatására? Ismérjük-e a kérdés minden vonatkozását és megelőzhetünk előre nem látott tévedéseket? Ha pedig korai még a bizalomról beszélni, mit tegyünk az információs szennyeződéssel szemben? Albert Einstein állapította meg, hogy egy új gondolat megszületéséhez az emberiségnek a szó szoros értelmében bele kell botlania a tényekbe. Ennek a helyességét ma nagyon is kézzelfoghatóan érezzük. Az emberevők abban a hitben eszik meg ellenségeiket, hogy azok szellemi képességei átszállnak rájuk. Itt azonban mégsem arról van szó, hogy a maradiság álláspontjáról lehengereljük az észgépeket. Éppen a nagy teljesítményű számítógépek felhasználásával tehetünk szert olyan statisztikai érvekre, amelyek meggyőzik a világ összes kormányait arról, hogy az új gyárakat, villanyerőműveket, energiavezetékeket, autósztrádákat, radarállomásokat és hírközlő hálózatokat úgy kell megtervezni és felépíteni, hogy ne csak a rutinos gazdasági tényezőket vegyék figyelembe, hanem úgyszintén az ember életkörnyezete tisztaságának és biztonságának szempontjait is.
Mi vár ránk a jövőben?
„A kémia alkotó hatalmával minden más tudományt felülmúl? – mondta századunk elején M. Berthelot. – Egy szép napon mindenből elegendő lesz, mindent racionálisan és kórokozóktól mentesen fognak gyártani. Földünk virágzó rétté változik, és az emberek nemzedékei bőségben és a legendás aranykor örömeiben fognak élni.” Ez a talán túlságosan optimista jóslat azonban nem teljesült be, és mi több, ma már sokkal pesszimistább elképzelések ütik fel a fejüket. „A Földön mintegy 40 milliárd embernek kellett volna élnie – írja M. Rousset –, helyettük azonban már csak egy maroknyi ember maradt, akik a Fekete-óceán polietilén hulladékokkal borított partjain nyomorognak. A termőföld egy részét az elolvadt sarkvidéki jéghegyek vizei árasztották el, a többi pedig az erdők eltűnésével sivataggá változott. Ivóvíz nem létezik, mert már beszennyezték az utolsó föld alatti készleteket is. Az utolsó emberek undorral nyelik a bűzlő folyadékot, megperzselt tüdejük a széndioxid és a kénpárák utolsó maradékait szívja.
A józan ész azonban egyetlen ilyen extrém pólussal sem azonosul. A jövőben a Föld nem változik át sem paradicsommá, sem sivataggá. Itt is minden az embereken múlik, s főleg azon, hogy milyen mértékben járnak sikerrel az új technológiák kifejlesztésében, a környezetet szennyező berendezések okos elhelyezésében, a fontos információk kiválogatásában, valamint a tulajdonképpeni önvédelmi eszközök és a természet adta lehetőségek megőrzésében.
Megjelent A Hét III. évfolyama 39. számában, 1972. szeptember 29-én.