A nagyváros kőrengetegében, az „urbánus száműzetésben” élő ember önkéntelenül is vonzódik a természethez. Természet utáni vágyát ki-ki érdeklődési köre szerint próbálja kielégíteni. Leginkább a természet kis darabját viszi a lakásba és gondozza több-kevesebb hozzáértéssel, sikerrel. Ezek közé a természetdarabkák közé tartozik az akvárium is. De itt már nemcsak egy-egy növény vagy állat életben tartásáról, hanem a vízi környezet négy üvegfal közé zárt, egymásra utalt és egymást kiegészítő egységeiről beszélünk.
Minden élőlény önmagához többé-kevésbé hasonló utódokat hoz létre. Mivel azonban a hasonlóság sohasem teljes, az utódok bizonyos körülmények között új tulajdonságokra tehetnek szert. Természetesen a fejlődő embrió szervezete csakis akkor lesz elődei szervezetének pontos mása, ha a szükséges tápanyagokon kívül a környezet még sok más tényezője is ugyanolyan, mint szülei fejlődése során volt. Az öröklődés klasszikus elmélete Mendel statisztikai szabályain, Weismann csírafolytonossági tanán, Morgan kromoszóma-gén elméletén és de Vries mutációs tanán alapszik. Ezeket a törvényszerűségeket részben a virágos növényeken, részben a gerinctelenekhez tartozó ecetmuslicán végrehajtott kísérletek eredményeiből szűrték le. Az ebből az irányból született, de fejlődése során más irányban kiteljesedő bakteriogenetika annyira új megismerési lehetőségeket tárt fel, annyi új kivételre bukkant, hogy kérdésessé tette az elért eredmények általánosíthatóságát. Ilyen nézőpontból került napirendre ismét a szivárványos guppi, s akváriumaink legközönségesebb, legigénytelenebb hala a névtelenségből hirtelen a genetikai kutatások központi alanyává, a „tudomány hősévé” vált.
A szivárványos guppi, tudományos nevén Poecilia (Lebistes) reticulata, a fogaspontyok rendjébe (Cyprinodontiformes), az elevenszülő fogasponty-félék (Poecilidae) családjába tartozik. A család egyik tagját, a Gambusia fogaspontyot sok helyen megtelepítették, így hazánkban (Dobrudzsában) is, mivel a szúnyoglárvák fogyasztásával rendkívüli segítséget nyújt a malária elleni küzdelemben. A guppi őshazája Venezuela, Trinidad, a három Guyana és Barbado
Megfigyelték, hogy ez a hal olyan időszakos patakokban és tavakban él, melyek szárazságkor majdnem teljesen elviztelenednek. Ilyenkor a felnőtt állatok szinte mindenike elpusztul, ám a faj fennmaradásának biztosításához elégséges, hogy a kiszáradást egyetlen megtermékenyített nőstény át tudja vészelni. Ez aztán hat-hét alkalommal (a hím nélkül) ötven-nyolcvan eleven ivadékot szül, amelyek igen gyorsan növekszenek, hat-nyolc hét múltán már ivaréretté válnak, s leélik a következő kiszáradásig tartó rövid életüket.
A guppi először 1908-ban került Európába. Akkor még senki sem sejtette, hogy valamikor a vízmedencék legnépszerűbb lakója lesz, s tiszteletére komoly anyagi alappal bíró tudományos társulatokat és évenként megismétlődő nemzetközi kiállításokat szerveznek. A hetedik londoni kiállítás (1980) díjnyertese, az olasz L. Bertagni tenyészetéből származó amerikai fátyolfarkú hím például ötven dollárért cserélt gazdát, s ez csak negyede annak az összegnek, amelyet ma egy „King Cobra” változatért fizetnek.
Az utóbbi években a guppi tenyésztése az akvarisztika önálló ágává vált. A korábban jelentéktelennek tartott halacska a céltudatos, kitartó tenyésztőmunka eredményeként ma már sokféle alapszínben és alkati variánsban ismeretes. Az egyes törzsek között olyan nagy különbségek lehetnek, hogy első pillantásra külön fajnak hihetnők őket. (A szerény külsejű, szürke nőstények mellett a színpompás hímek szépség tekintetében bármely más díszhallal felvehetik a versenyt.) A törzsalaknál rendszerint érzékenyebb változatait jó körülmények között kell tartanunk. Az újabb törzsek kitenyésztése, a szelekciós szempontok kijelölése, a tenyészpárok kiválogatása nagy genetikai jártasságot igényel.
Petzold (1967) tanulmányában összeállította a már ismert gének táblázatát, és leírta azok megnyilvánulási módozatait.
A gének nemzedékről nemzedékre továbbszármaztathatók. Hatásuk sok esetben akkor maximális, ha az egyedek minél több génhelyre (lokuszra) nézve heterozigóták. Némely esetben két vagy több rokontenyésztett állomány keresztezésekor az első utódnemzedék több tulajdonság tekintetében mindkét szülő formáját meghaladja, de a további nemzedékekben már nagyfokú a hanyatlás. Ez a heterózishatás, amelyet a kiállításra készülő tenyésztők maximálisan igyekeznek kihasználni.
A jellemző legyezős, fátyolos, háromszög alakú farkúszó Ds+Cp gének hatására alakul ki. A mennyiségi vonások sok gén együttes hatásával hozhatók összefüggésbe, ezért az utódok genotípusa nehezen tervezhető. Röntgensugarakkal elért makro- és mikromutánsok (Schröder, 1971) legfontosabbika a gerincoszlop ferdülése és a medencesorvadás. Horn (1971) olyan spontán mutációhoz jutott, amelynél a hímek párzótüskéje (gonopódiuma) a természetes méretnek a kétszerese. Az ilyen változékonyság funkcionálisan steril egyedeket eredményez.
A tenyésztők természetesen nem nyugodtak bele, hogy az akvárium látványos színcsodája csak az élénken udvarló hímekből álljon. Ezért megpróbáltak (Szodoray, 1970) hormonkezeléssel színes guppinőstényeket nyerni. Legalkalmasabb szernek a hím ivari hormon methyl-tesztoszteron változata bizonyult, amellyel a hímeket szín és farokúszó tekintetében megközelítő nőstények nyerhetők. A hormonkezelés egyedüli hátránya az, hogy túladagolás esetében sterilitáshoz vezethet.
A guppitenyésztők tervszerű tenyészkiválogatással és helyes tartási módszerrel elért eredményei fényesen bizonyítják, hogy lehet alakra, színezetre, termékenységre egyaránt kifogástalan díszhaltörzseket létrehozni és fenntartani. A jövőt illetően bizton remélhetjük hasonló eredmények elérését más élőlények tenyészformáinál is.
Megjelent A Hét III. évfolyama 24. számában, 1972. június 16-án.
