A társas redősszárnyú darazsak ivadékgondozását a laikusok is elég jól ismerik, hiszen e darazsak törékeny, papírvékony fészeképítményeire présházak és csőszkunyhók cserépfonákján, csűrök gerendázatának eresztékei között, taplós faodvakban gyakran rábukkanunk. Szorosan összeillesztett hatszögletű sejtjeik a méhkaptárok viaszlépjeire emlékeztetnek, s a bennük felnevelkedő tejfehér lárvákat náluk is mindig néhány harciasan berzenkedő nőstény őrzi. Kirepülő társaik a hernyókat, a gyümölcsösök ellenségét bénítják meg fullánkjaikkal, vagy egyéb rovarkártevőket ejtenek zsákmányul, hogy falánk ivadékaikat táplálhassák, ősszel, amikor a darázsfészek lakói nászrepüléssel egybekötött rajzásukra készülődnek, az élelemkereső dolgozókat a kanyargó gyalogösvényeken eltaposott csiga- és rovartetemek összegyűjtésére, hullott gyümölcsök erjedő belének kivájására és, sajnos, az egészségtől duzzadó, édes szőlőszemek felszakítására viszi rá az ínség. Emiatt a szőlősgazda megátalkodott ellenségnek tartja a darazsakat és alkalomadtán kukoricacsutkával kifüstöli őket.
Nászrepülés után a megtermékenyített nőstények kőrepedésekben, téglafalak nyiladékaiban, korhadó fákkérge alatt keresnek maguknak telelésre alkalmas helyet. A lomha, nehézkesen repülő hímek új párzási lehetőségek után kószálnak még egy darabig, hogy aztán az első zordabb őszi éjszakán tömegesen elpusztuljanak. Kikeletkor az áttelelt nőstények visszafoglalják fészkeiket, vagy a deszkapalánkról kapart törmelékből újabbakat építenek, hogy a bennük lerakott tojásokkal megkezdjék a családalapítást.
A társas redősszárnyú darazsak népszerűségüket, jobban mondva népszerűtlenségüket közismert „csípésüknek” köszönhetik. A hajlékony fullánk által a bőrbe juttatott hangyasav tartós fájdalmat okoz, amely a gyermekkor kellemetlen emlékei között marad meg tudatunkban. Jogos idegenkedésünket tovább fokozza az a régi keletű megfigyelés, hogy a lombos erdőinkben fészkelő, nagytermetű lódarázs szúrása kétségkívül életveszélyes, amennyiben három ilyen fullánk okozta allergia felér egy vipera harapásával. Azonban a lódarazsat ma már csak szórványosan, kihalófélben levő természeti ritkaságként leljük fel.
A városi ember, sőt olykor még az erdőt-mezőt járó természetkedvelő is alig-alig ismeri a magános darazsakat. Pedig a magános darazsak szerepe – akárcsak a társasoké – a természetben sokkal figyelemreméltóbb mintsem hogy holmi legyekkel vagy bogarakkal tévesszük össze őket.
Képviselőiket laza, szélhordta homok buckákon, füves, virágos rétek ösvényei mentén, régi faoszlopokon, elszáradt bokrok kórói között, útmenti partszakadékokban éppen úgy megtalálhatjuk, mint erdőszegélyeken vagy lombos-tűlevelű erdők tisztásain. Táplálkozás céljából különféle növényeket, hazánkban főleg a nyitott nektáriumokkal rendelkező murok, kutyatej, szarvaskocsord és bürök virágait keresik fel. Kora tavasztól késő őszig meleg napokon, napsütéses órákban tevékenykednek, a rossz időt, és az éjjeleket menedékhelyeken vagy virágtölcsérekben töltik. Fészkeiket kikapart földalatti járatokba, elszáradt növényszárakba, löszfalak mélyedéseibe vagy idegen rovarok elhagyott vájataiba építik.
Az ivadékok felnevelésére alkalmas lakhely felkutatása után a nőstény vadászatra indul. Remegő szárnyakkal, gyors ütemben csapkodó-tapogató csápokkal nyomoz a zsákmány után. Körültekintéssel rohanja meg a kiszemelt áldozatot és megkísérli a meglepetés okozta tétovázást minél előnyösebben kihasználni. Egyik részük ivadéktáplálékát csak egy fajból vadássza, más részük kevésbé válogatós. Általában pókokat, legyeket, poloskákat, kabócákat, bogarakat, lepkéket, lepkehernyókat, ritkábban kérészeket, esetleg kártékony levéldarazsakat ejtenek el. A magános darazsak áldozataikat nem ölik meg, hanem csak megbénítják hasoldali idegdúcukba ejtett szúrásukkal, s a friss, élő tápanyagot cipelik fészkükbe.
Az áldozat testmérete gyakorta többszöröse a vadászénak, s ő maga is hatalmas rágókkal, méregfogakkal vagy védekezésre kiválóan alkalmas egyéb fegyverekkel van felszerelve. A küzdelem nem is megy végbe minden további nélkül. A magasból támadó darazsat csattogó állkapcsok fogadják, és a „manőver” elvétése esetén azonnal átharapják derekát. Megtörténik, hogy a védekező csak az átlátszó szárnyakat metszi el, de ez is elég életének megmentéséhez.
A darazsat azonban rendkívül pontos, a megelőző nemzedékek százainak tapasztalatán kifinomult ösztönei irányítják, és ha az áldozat felfedezésekor – első hevületében – elvéti is a szúrás irányát, vagy a kiszemelt préda ideiglenesen meglép, fajfenntartási ösztöne további erőfeszítésekre és kitartásra sarkallja: dolga végezetlenül sohasem adja fel a küzdelmet. Újabb támadásai sűrűn váltakoznak, s összecsapáskor – bár csak mikroszkopikus méretekben – felporzik a küzdő felek körül a talaj. Kevés kivétellel a küzdelem sorsa azzal dől el, hogy egy jól irányzott fullánkszúrással a hasoldali idegdúcok valamelyikébe juttatja a mérget, amit az áldozat a végtagok bénulási remegésével jelez, mozdulatai ellassulnak és egyre tehetetlenebből próbálja magától elhárítani a végzetes döféseket. A mint a befecskendezett méreg az ellenfélben hatni kezd, a darázson is erőt vesz a kimerültség, s a már mozgásképtelen áldozata mellett pillanatokra megpihen. A rövid szünet azonban csak erőgyűjtés a táplálékszerzési tevékenység folytatásához. Mellső lábaival nyomban hozzálát, hogya testéhez és szárnyaihoz tapadt porszemeket gondosan eltávolítva, alkalmassá tegye magát a további munkához. Dolga végeztével az áldozatot rágóival megragadja és a fészek irányába cipeli.
Megfigyelhető, hogy a cipelésben a darazsat nem irányítja semmiféle ésszerűség. Bár a keresztben ágaskodó szalmaszál, mohos kődarab vagy elsárgult falevél megannyi elháríthatatlan akadályként tornyosul eléje, még csak fel sem vetődik benne a megkerülés lehetősége. Fészkelőhelyét néhány tájékozódási körülrepüléssel betájolja, s most nyílegyenes irányban törtet előre, a napsugarak beesési szöge után igazodva. Az eléje bukkanó torlaszokon átmászik, és ha az áldozat tehetetlen súlya visszahúzza, akkor ismét nekilát, és akár tízszer is megpróbálja a keresztüljutást.
A fészekben a darázs nyálával apró sárbölcsőt ragaszt össze, s a gyűszű alakú föld alatti kamrácskába helyezi el megbénított áldozatát. Ennek potrohára egy tojást rak, majd a bölcső kijárat áttörmelékkel eldugaszolja. A járatban újabb és újabb bölcsőket épít és mindegyiket alkalmas táplálékkal látja el. Negyven-ötven ilyen ivadékbölcső megépítése és ellátása a darázs erőtartalékait teljesen kimeríti – csőszíve az ivadékgondozás egyik előre nem látható mozzanatában megszűnik dobogni. Ott találjuk meg testét a járatban, egy készülő, de már soha be nem fejezhetett bölcső röpnyílásában. A lerakott tojásokból a lárvák néhány nap elteltével kikelnek, felfalják a tartalék-táplálék-rovar még lélegző, de mozgásképtelen testét, azután bebábozódnak és bölcsőjükben áttelelnek. A következő év tavaszán kikelő darázs átrágja a törmelékdugót, és kijön a szabadba, hogy újrakezdje egynyári életét.
Az is megtörténik, hogy a vadászó darázs fészkét távollétében meglátogatják a rovarvilág kakukkjai, a bíborpiros, smaragdzöld és azúrkékszín pompában tündöklő fémdarazsak. Ezek a saját ivadékaik számára fészket nem építenek, hanem tojásaikat belopják a már elkészített bölcsőkbe, ahol elképesztő gyorsasággal fejlődő utódjuk mindenekelőtt a gazdaállat ivadékát, majd ezt követően annak tartalékait falja fel. Ekként a gondosan elkészített és ellátott fészekben nem a tulajdonos leszármazottjai, hanem a betolakodott élősködő ivadékai nevelődnek fel. Így változik át a gazdaállat bölcsője tulajdon koporsójává.
(Külön érdekességként tartjákszámon Brazília nyolc centiméteres pókölő darazsát. Zsákmánya, a hírhedt madarászpók, férfitenyér nagyságú, és az adatok szerint az emberre életveszélyes marása van. Kiterjesztett szőrös lábaival ingázik a liánokon, és az orchideák között legyelésző kollibriket, nektárszivó tűzmadarakat fogdossa el. Ugyanitt keresi fel a pókot a darázs, és a páratlan küzdelemben mind a pók mérgével, mind a darázs hatékony fullánkjával egyformán számolni kell. A harc fantasztikus kegyetlenséggel és gyorsasággal az ellenfelek harcmodorának gyakori változtatásával játszódik le. A híres utazó, Molnár Gábor megfigyelte ezt az élethalálharcot az Amazon, Xingué s Tapajos vadonjaiban, be is számolt róla egyik könyvében.)
Magános és társas fullánkos darazsaink gazdasági jelentősége nem elhanyagolható. Az énekes madarakkal egyetemben nagyszámú rovarkártevőt pusztítanak el, és tevékenységükkel hathatósan hozzájárulnak a biológiai egyensúly megtartásához. Fejlett mezőgazdasággal rendelkező országokban ezeknek a darazsaknak a tenyésztésével és meghonosításával intézményesen foglalkoznak, hiszen segítségükkel a levélrágó hernyók elleni küzdelemben számottevőbb eredmény érhető el, mint a gondatlanul kezelt, vagy az emberi szervezetre ártalmas vegyszerekkel. Néhány év óta hazánkban is folynak ilyen irányú kísérletek. (Lásd Puskás Attila cikkét A Hét 1973. 20. számában.) Nyilvánvaló, hogy a siker záloga elsősorban a darazsak életmódjának az ismerete.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 24. számában, 1973. június 15-én.