F. Jacob: Logica viului, Editura Enciclopedică Română, Bucureşti, 1972.
Ez a népszerűsítő munka egyedülálló a maga nemében: szerzője a tudományos kutató álláspontjáról válaszol a filozófia alapvető kérdéséire, feltárja a biológia – elsősorban a genetika – nagy eszméinek, elméleti kialakulásanak tudományos alapjait, szubjektív hátterét, s a történelmi távlat nyújtotta előnnyel határozza meg érvényességük szféráját. Az öröklődés törvényeinek elméleti megalapozása terén mindig is az voit a bökkenő, hogy a filozófiai vitákba bocsátkozó tudósok többsége még csak bele sem pillantott az „élethalálharc” voltak éppeni objektumába, s az eredmények reakciós voltát érintő elbírálásában megelégedett a mások által is csak idézett, idézetekkel.
Ezzel szemben Francois Jacob mindenféle a priori ítélettől mentes, s logikájának megalapozásához azzal a kétségbevonhatatlan érvvel lát hozzá, hogy a tudományos haladás valóban hatékony mozgatórugói sohasem az egyéni nagyravágyásban vagy az anyagi érdekeltségben keresendők, han em éppenséggel a részeredményeket összefoglaló általánosítások belső ellentmondásaiban, gyakran olyan tényekben, amelyek alapján kritikátlanul alkotnak „örökérvényű” törvényeket, olyan axiómákban, amelyeket megcáfol a laboratóriumi kísérlet és a gyakorlat. Kifejti például, hogy a ma már lemosolygott vitalizmus irányzata, amelyet mi eddig egyszerűen képtelenségként tartottunk számon, valójában alkotó szerepet játszott a mechanizmus elleni küzdelemben, ugyanis a „vis vitalis” (az életerő) képzelt hatalmának elfogadtatásához absztrakciók voltak szükségesek, az elmélet pedig a szervezet működésében nem csak a részek gépies egymásrautaltságát látta, hanem az egészet, amely mindig több, mint a részek algebrai összege.
Sajnálatra méltó – állapítja meg Francois Jacob –, hogy a kortárs biológia ismét két fő irányzatra szakad. Az egyiknek a hívei makroszkopikus megnyilvánulásaikban tartják számon az élőlényeket mint az evolúció tárgyát és hordozóit, tehát a növény- és állatvilág populációdinamikai rendszerét. (Ebben a rendszerben minden történés az egyén és környezete közötti egymásrautaltság kritériumánál fogva viseli az „élő logikája” megjelölést.) A másik irányzat hívei a tulajdonságok hordozóit, a géneket és a nukleinsavakat tartják a logikai bázis sajátjának, okozójának, és a környezeti feltételek sem miféle behatásáról nem vesznek tudomást. Az egyik irányzat az elektromágneses térre vonatkozó Maxwell-féle egyenleteket igyekszik bevezetni az élő anyag szubmolekuláris tanulmányozásába, a másik egész állattörzsekről akar összefoglaló szemléletet alkotni; s közben mind kettő elvonatkoztat a közbeeső értékrendektől.
Észrevételeink alátámasztására, de főként a hiányosságok pótlására Francois Jacob bevezeti az integron elvét. Az orosz népjáték babáihoz hasonlóan, ahol egy nagyobb baba mindig egy kisebbet rejt magában, az élő rendszer felépítésében a tulajdonságok anyagi hordozójának csak akkor van jelentősége, ha szervesen illeszkedik bele egy felsőbb egységbe, amaz egy újabba és így tovább a bioszféra megalkotásáig, csakhogy a felsőbb egység mindig több, mint összetevőinek együttese (a sejt is több, mint szerves alkotórészei, a populáció nem csak az egyedek összessége); tehát a biológia olyan birodalmába jutottunk el, amelyet egyik fő irányzat sem tűzött ki a megismerés tárgyául.
Megfigyelhető, hogy a kortárs biológiában egyre számosabb az általánosítás, egyre több élőlényre vonatkozóan nyernek érvényességet régi megállapításaink, pedig igazi keresete az új – Niels Bohr szellemében merész – elméletek bevezetésének lenne. Éppen itt bontakozik ki előttünk a modern biológia és századunk fizikája közötti különbség. A fizikában a sarkalatos problémák megoldásában az elméletek bevezetésének útját választották, lerombolva a megkövesedett világszemlélet alapjait; a biológia ezzel szemben körömszakadtáig ragaszkodik radikális irányzataihoz, amelyek szavahihetőségét mindenek előtt „az idő patinája” biztosítja. S bár a fizika és a matematika vívmányainak bevezetése a biológiába módszertanilag nem mindig volt a legszerencsésebb, az általános biológia mégsem mondhat le arról az igényéről, hogy újszerű elméleteknek érvényt szerezzen. Azzal, hogy áttekinti a kortárs biológia kialakulásának történetét, Francois Jacob könyve azok számára is hasznossá válik, akiknek természettudományos érdeklődése csak az általánosra szorítkozik és csak az alapműveltség kiteljesítésének szándékából ered.
Tételesen ugyan nem fejti ki, de gondolatépítkezésén és könyve utalásaiban annál inkább érződik az a neodarwinista hatás, amely szerint a létért való küzdelemben nem mindig az alkalmazkodásé a vezető szerep. (Valamely, gyengébben alkalmazkodott, de nagyobb utódszámú, termékenységű faj kiszoríthat a biocönozisból több, a környezethez előnyösen alkalmazkodott, de proliferációban versenyképtelen populációt. Ezzel az elmélettel ma még csak kevesen értenek egyet, de feltehető, hogy indítéka lesz újabb kutatásoknak.)
Ha pedig arra a kérdésre próbálnánk feleletet adni, hogy Francois Jacob szerint tulajdonképpen miben rejlik az élő logikája, vissza kell térnünk John Bernal megállapításához, amely szerint az élő anyag sajátossága, az élet titka az organikus molekulák szintézisében, pontosabban az élő szervezet által a szintézishez szükséges előfeltételek megteremtésében rejlik. A növényi és állati lét végső célja, finalitása, amelynek kezdettől fogva alárendelt minden más tevékenység: a szaporodás, az utódok létrehozása. Az élővilágot az élettelen természettől a tudomány eddig a következő hat tulajdonság alapján különítette el: anyagi szerveződés (fehérjék és nukleinsavak elsődlegessége), mozgás, anyagcsere, növekedés, szaporodás, ingerlékenység. Most Francois Jacob azt állítja, hogy egyetlen jelleg, a szaporodás segítségével elkülöníthetjük az élőt az élettelentől, amenyiben figyelembe vesszük, hogy genetikailag az utódok létrehozása nem csupán a reduplikáció tényére szorítkozik. Az utódoknak átadott genetikai információ több mint amennyit a szülő kapott az ősöktől. Az egyed genetikai kódja magába foglalja az összes ősök szerzett tulajdonságait és egyben hordozója az összes lehetséges utódok tulajdonságaihoz szükséges feltételeknek. Ez pedig már a biológiai rendszer rendszere, amelynek filozófiai kifejtése hatékonyan járul hozzá a genetikai tévelméletek felszámolásához.
Befejezésül néhány szót a szerzőről. Francois Jacob 1920-ban született Nancyban. Főiskolai tanulmányait a háború szakította meg, amelyben maga is aktívan részt vett a francia felszabadító mozgalom oldalán. Az ötvenes évek elejétől a Pasteur Intézetben André Lwoff-fal és Jacques Monod-val dolgozik, majd a bakteriogenetikai osztály vezetője lesz. 1964-től a College de France külön sejtgenetikai tanszéket hoz létre számára. Citogenetik ai kutatásaikban elért eredményeikért 1965-ben a Lwoff–Monod–Jacob hármas meg kap ja az orvostudományi Nobel-díjat. Mindhárom szerző írt egy-egy népszerűsítő munkát: André Lwoff a Biológiai rendszer, Jacques Monod a Véletlen és a szükségszerűség, Francois Jacob az Élő logikája szerzője. Ez utóbbit ma már mi is magunkénak mondhatjuk.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 8. számában, 1973. február 23-án.