Úgy tűnik, nemcsak örök téma, de mostanában az egyik (ha nem a) legfontosabb. Riportok, interjúk, írások témája, nem véletlen: ránk ijesztett a kánikulánál is több, alig bírható hőség időszaka, az elszomorítóan fejletlen kukorica, a sok helyen elszáradt napraforgók látványa, és a piacokon és az üzletekben megtapasztalhattuk, mennyit kell fizetni a különféle zöldségekért és gyümölcsökért. Emlékeinkben élnek a tavaszi fagyok okozta károk, megértőek vagyunk, lemondtunk a kajszibarackból készült lekvárról, ennyiért inkább nem, jó lesz a tavalyi, esetleg a friss idei szilvalekvár is.
Érvek és ellenérvek hangoznak el, egyedi megoldásokat, ötleteket mutattak be, ki hogyan próbálta megoldani, hogy megtartsa azt a vizet, amire ma már rátalálni sem egyszerű. A talajvíz szintje sok helyütt 4-5 méterrel mélyebbre süllyedt, a nemrégiben lehullott csapadék is csak csekélyke égi ajándék, a föld fölső rétegét megáztatja, de ahhoz kevés, hogy a gyökereit mélyebbre eresztő növények némi vízhez juthassanak.
A Duna és Tisza szó szerint áthömpölyög, eső és hóolvadás híján átcsordogál hazánkon, és ha jól értettem, ahhoz képest, amit itt tarthatnánk folyóinkból, talán 15 százalék lehet, amit öntözéshez kinyerünk. Kisebb folyóink is adottak, nem sorolom, lenne miből merítenünk. Újfent ide idézhetem Mezei András örökéletű kérdését: ilyen gazdagok vagyunk?
Ha most szemrehányó szavakkal írom le, hogy nem stadionokat kellett volna építgetni, hanem a víznyeréshez szükséges építményeket, képesek lesznek a kormány lakájai megróni, mert bizony azokra is szükség van. Persze, de ezt nem merik hozzátenni, a stadionok túlárazott építési költségei a lenyúlás nagy lehetőségei. A felcsúti akadémiáról nem is beszélve, mely gömböcként nyeli és raktározza el a célzott zsebekbe a milliárdos nagyságban érkező tao-pénzeket. Ez pedig üzletelés, miközben azt halljuk a kormány fejétől, hogy nem foglalkozik üzlettel. Képzeljük el, mi történne, ha foglalkozna.
Ha víz nincs, nincs semmi – A Körösök mentén húzódó holtágak sokáig a természetes vízkörforgás részei voltak, mára azonban sok helyen elgazosodtak, kiszáradtak vagy beszántották őket. Pedig a kulcsszereplői lehetnének a klímaváltozásra adott válaszoknak.
Mivel nem értek hozzá, nem tudom, mi a legjobb megoldás, de hogy a hazánk területén átfolyó vizet meg kellene fogni, azt nem tartom rossznak. Föllapoztam egykori kedves olvasmányomat, Grahame Clark könyvét, A világ őstörténetét, emlékeztem rá, hányszor emlegette a többezer éves öntözéses gazdálkodásokat.
A sumérokról szólva írja: „…a letelepülés (…) a Tigris és Eufrátesz, a Nílus és az Indus nagy folyóvölgyeinek árterein történt, hogy a legkorábbi városi és írással rendelkező társadalmak kialakultak.” Föltételezem, hogy a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló őseink is alaposan körülnéztek (van-e itt folyó és földje jó, legelőin fű, kövér…), és talán ők is gondolkodtak a jövőben: használhat a megöntözés…
Clark így folytatja: „Csupán fegyelemre volt szükségük az öntözés lehetőségeinek kihasználásához. Ez a fegyelem a politikai integráció magasabb szintjét követelte, mint amelyet eddig a felföldi völgyekben ismertek. A nagy folyók pedig már önmagukban is alkalmas artériák voltak az egységes államok összekapcsolására. Azon a területen, ahol Sumer kialakult, száraz volt az éghajlat, (…) folyói nem idéztek elő a Níluséhoz hasonló évenkénti áradásokat. Mégis a lehetőségek földje volt. A talaj potenciálisan termékeny volt, és jutott víz az öntözésre is.” Csak hogy képben legyünk: „Ez a nép az ötödik évezred második felében jelenik meg először a régészeti leletekben.”
És ha már a Nílust emlegettük: Egyiptomban „A terményeknek kezdettől fogva előnyére vált a természetes öntözés, amelyet a Nílus áradásai nyújtottak, de a termékeny sáv nagyobb méretű kiterjesztéséhez csatornákat kellett vágni, és a Nílus vizét beléjük kellett emelni…” És hogy ismét jelezzem a kormány felelősségét, az előbbi mondat előtt ez olvasható: „Egyiptom népének létfenntartása nagy mértékben függött a fáraó közbenjárásától.”
Most pedig nézzük, mi történt Távol-Keleten! „A kínai civilizáció a Huangho, a Sárga-folyó medencéjében keletkezett, és öltötte azt a formát, amelyet lényegileg napjainkig fenntartott.” Egy újabb ugrással Mexikóban, a Tehuacan-völgyben vizsgálódhatunk, ahol „…az i.e. első évezredben jelent meg először az élelemtermelést még jobban fokozó öntözés…” Egy kis lépés, és Peruban vagyunk, Tiahuanaco és Pucara egykori területén, majd egy tyúklépéssel Limában, ahol egykor „…az északi csimu állam volt a legnagyobb és a leghatalmasabb. A főváros, Chan-chan megközelítőleg 29 négyzetkilométernyi területű volt (…) 12 métert is elérő falak védték.” Elképzelhetjük, mily sokan éltek a falak mögött. „Az ilyen méretű népességtömörülést a korábban egyes völgyekre korlátozódó öntözőrendszerek összekapcsolása tette lehetővé…”
Nem Brüsszel veszi el a vizet a gazdáktól – Magyarország kiszárításának megállításához teljes paradigmaváltásra lenne szükség, és a támogatáspolitikát is úgy kellene átalakítani, hogy a gazdákat érdekeltté tegye a vízvisszapótlásban – vélik az általunk megszólaltatottak.
Mindezek ezredéves történetek. Siralmas helyzetünket látva kell kimondanom: iszonyúan elmaradottak vagyunk. Ennyi évezred múltán szégyenkezünk folyópartjainkon üldögélve. Az öntözőrendszerek szaporítása és tökéletesítése helyett a határon túlra kényszerült ötszáz fős Várdarócon épített ötszáz fős lelátóval ellátott futballpályát a foci-, pénz- és hatalommániás kormányfőnk. És ez csupán egy töredéke az elherdált pénznek tűnő lenyúlásoknak.
Egyszer már megírtam: Pécsett Palkó Sándor bácsinak, a hajdani VB-elnöknek, a Baranya megyei Tanács élén 1957-1971 között álló, gondolkodó embernek köszönhetik a baranyaiak, de a bárhonnan érkező turisták is, hogy megszülettek az orfűi és környékbeli tavak. Emlékezetes kérdése azóta szállóigévé lett. Miután a vízügyesek beszámoltak arról, hány ezer köbméter vizet vezettek el a Mecsekből, így szólt: „És hány köbmétert sikerült megtartanotok? Értetlenül néztek rá. Megtartani? Hol? A völgyekben. Mindenhol, ahol a terület alkalmas tavak létesítésére.
