Meg kéne szólítanom önt, de tucatnyi változat után föladtam, ugyanis nincs olyan szó, megszólításba foglalható kifejezés, mondat, ami megfelelő, elfogadható és illő lenne, ugyanakkor eléggé és tökéletesen érzékeltetné azt, amit érzek ön iránt, és ami kifejezné azt, hogy kinek és „minek” (kérdezhetném: minek?…), szóval kinek a kijének és mijének írok, és azt is, hogy miért.
Hirtelen fölindulásomban írhattam volna akár azt is, hogy no, ide figyelj, öcsémuram, te pöffeszkedő, (látszólag) rohadt gazdag gázszerelő, te elfuserált Simicska utód, te körömfeketítő melósból kinőtt (kinövesztett), kazánokon és fémcsöveken nevelkedett melós „kollégám” (tudod, okleveles építésztechnikus vagyok, és vizsgázott, ugyancsak okleveles kőművesmester), mellettem, az általam fölhúzott házakban szakiparosként bütyköltek a hozzád hasonló képesítésű, életük végéig tisztességüket és becsületességüket megőrző gázszerelők, akik a szakmájukon kívül egyebekben nem jeleskedtek, nem részesültek abban a szerencsében sem, hogy együtt gyerekeskedjenek a hatalomra és milliárdokra vágyó jövendőbeli politikussal, később kormányfővel, szóval hozzád szólok, te vállalkozó zseni, te okosabb Zuckerbergnél, te bátorak bátora, legbátorabbika! (Ha kicsit bonyolult értelmezned ezt a tőmondatnak nehezen nevezhető pár sort, kérj telefonos segítséget, s ha az se megy, akkor fordulj a közönséghez, akár a Magyar Hang olvasóihoz, ők majd elmagyarázzák, mikre is gondoltam, amikor ily kacifántosan próbáltam megoldani a megszólításod!)
Kezdhettem volna azzal is, hogy ó, te leggazdagabbnak álcázott szerencselovag, ó, te arcátlan „lírikus”, poéták poétája, te legnagyobb magyar „költő”, te költekező, te pénzszóró automata, te égből aláhullott jachttulajdonos, te szárnymentes helikopteres, Európát és a világot beröpdöső oligarcha, te férjideál! Miért is ne kezdhettem volna így, hiszen százmilliárdok halmozódnak a saját számládnak álcázott családi-baráti számon, okosságodból és talpraesettségedből beguruló forintocskák és eurócskák, és persze, ki ne felejtsem: a szerencsédnek köszönhetően, „mert tiéd az ország…”
Akár úgy is kezdhettem volna, hogy te, gazdagok leggazdagabbika, te ezermilliárdokban fetrengő, cégeket halmozó szuperember, te legesleggazdagabb magyar, aki a legnagyobb magyar cipőjét se tisztíthatnád meg, te mindent magadénak tudó árnyékember! És folytathattam volna bosszankodásom „tárgyával”, a te bármit megengedhetsz magadnak hozzáállásoddal, a bármit megtehetek, mert a leggazdagabb magyart képviselem, esetenként „helyettesítem”, azt a látszatot keltem, mintha én lennék az, akinek mondanak, ha már úgy alakult, hogy ő nem ért az üzlethez, és nem is foglalkozik az üzleteléssel, meg hát ő nem okosabb Zuckerbergnél, vagy a fene tudja, talán nála is okosabb, csak mindezt titokban tartja, épp úgy, mint a vagyonát és közszájon forgó számos ingatlanját.
Hagyjuk is ezt a fölös megszólítást, nem ez a lényeg, hanem az, ahogy lenyomtad a BL-döntős utazást, de nem csupán ez, hanem az húzott föl engem, hogy a 444.hu újságírójának, Kaufmann Balázsnak képes voltál azt kijelenteni, hogy „Én nem tudom, hogy kinek mi bántja a szemét, uram.”