Az én hatvanöt éve gyarapodó, mintegy hat-nyolcezer kötetet tartalmazó könyvtáram nehéz, kínos, érdekes és gondolatélesztő örökség lesz: jobbára ceruzával, néhanapján golyóstollal húztam alá, toldottam meg lábjegyzetekkel az általam fontosnak, példaadónak, ragyogónak, különlegesnek, és persze idézhetőnek tartott mondatokat, bekezdéseket, blokkokat, mondván: könnyebben kereshessek és találhassak rájuk, amikor szükségüket érzem. Az utóbbi években hamar félretettem azokat a köteteket, melyekben keresve se találtam kiemelendő sorokra. Mielőtt megszólnának azok a könyvbarátok, akik ezt szentségtörésnek tartják, elmondom: ezek az én könyveim, az én barátaim és segítőim, gazdagítóim és nevelőim, velük élem le és aranyozom be az életem, és ahogy antikvárius barátom szavaiból kiveszem, az enyém, illetve egyszer majd feleségemé és lányomé is marad, mert legyenek bármily jó, irodalmilag értékes és szép könyvek, tudományos, történelmi és hitvilággal kapcsolatos kötetek, értéktelenek lesznek, legföljebb filléreket adnának értük, lévén képtelenség raktározni ennyi könyvet, és mindazoknak, amiket én kincsként őrzök, alig találnának vevőt. Így múlik el a könyvek
dicsősége…
Néhány éve kevesebbet költök könyvekre, inkább a restanciát szűkítem, amikor pedig mégsem tudok ellenállni, kifejezetten olyan könyveket hozok haza, majd pakolok olvasás után a többi, polc nélkül maradt, könyvespolcaim előtt pihenő köteteim mellé a szőnyeges padlóra, melyekben bőséggel sorjáznak az aláhúzások és a lábjegyzetek.
A legutóbbi zsákmányom Beke Mihály András író, újságíró, műfordító, nyugalmazott diplomata könyve, a Bevezetés az újdiktatúrába, ma már szinte minden oldala tele van kiemelésekkel, apró jegyzetekkel. Egyvégtében olvastam ki, letehetetlen, sajnáltam, hogy kétszáz oldal után véget ért.
Úgy olvastam, mint ahogy egy Krúdy-figura gusztálja és kóstolgatja, majd eszegeti végig az asztalára került ínyencségeket. Kijelenthetem: „hazai pályáról” vadásztam le, a Magyar Hang kiadásában jelent meg, mondhatom: soha jobbkor! Az író a hátsó borítón az olvasóhoz szól, és már az első mondatban fölidézi: „Igen, a nyáron kamerák előtt széttéptem a Fidesz-tagkönyvemet! Az ember életében egy diktatúra elég!” Evvel utal arra, hogy megszenvedte Ceausescu teljhatalmának éveit, lévén Bukarestben született, amiből az is következik, hogy otthonosan mozog Erdélyben, és az ott élő magyarok világában, ismeri a sorsukat.
Idézeteket tálalhatnék az olvasó elé, döbbenetes és elképesztő mondatokat, természetesen arról az újdiktatúráról, melynek korosztályom és jómagam is szenvedői vagyunk, és ugyanúgy valljuk, mint Beke, hogy „Az ember életében egy diktatúra elég!”, a mostani nélkül bőven meglennénk, kimondom: nem számoltunk vele. Nem így képzeltük el a rendet. Ha ez a rend, akkor jöjjön inkább a valós, igazi szabadságot biztosító békés káosz.
Mielőtt rátérnék a könyv talán legfontosabb részére, elé egy kis múltidézés, nem ok nélkül. 1990-ben az első magyar humorista voltam, akit Nagyváradra hívtak. A színház gálaműsorral zárta az évadot, a gála második része lehettem. Amikor kiléptem a függöny elé, a közönség fölállva, vastapssal köszöntött, azóta is életem legszebb, könnyeztető percei között emlegetem. Ez a tapsos ünneplés a ’82 és ’90 között tévében látott és rádióban hallott monológjaimnak is szólt, és arról is, hogy végre, végre, élőben is találkozhatunk! Ősszel Farkasházy Tivadarral és Sándor Györggyel mentünk újra, és mivel első ottlétemkor láttam, hogy a színház helyiségeiben és folyosóin hány foglalatból hiányoztak izzók, 200 izzót vittem ajándékba, ez volt a „Világosért fegyverletétel.”
Másnap azok a fiatal újságírók kerestek meg, akik egy humoros, szatirikus havilap megjelenését tervezgették. A kérdésük (kérésük?) ez volt: írnék-e nekik azokról a történésekről, eseményekről, amik őket érintik, amik velük történnek ott, Nagyváradon, vagy például Kolozsvárott, és egészében az erdélyi magyarokkal. Rövid gondolkodás után ezt feleltem: semmiképpen. Ugyanis bármennyire becsülöm, szeretem és értékelem a Partiumban és Erdélyben élő magyarokat, nincs jogom beleavatkozni az életükbe. Ami ott történik, rájuk tartozik, őket érinti, tehát nekik kell szóvá tenniük, és ha lehet kiharcolni a megoldásukat. Örvendeztem, hogy nemcsak megértettek, de egyet is értettek velem.
Most pedig lapozzunk bele Beke könyvébe. Egyhelyütt Mikola Istvánt emlegeti, aki „2006-ban elszólta magát: a határon túli magyaroknak könnyítetten megadott álampolgársággal és a vele járó szavazati joggal húsz évre bebetonozták a Fideszt a hatalomba!” A hisztérikus pánikban „a kettős állampolgárság intézményét talán a másod-, harmadgenerációs nyelvet nem beszélőkre is ki kellene terjeszteni – a szavazatuk reményében!” Diplomatáink pedig parancsban kapták, hogy tetemes költségű rendezvényekkel igyekezzenek megnyerni, regisztrálni a majdani Fidesz-szavazatok reményében. Muszáj is küzdeniük, hisz Orbán a magyar sírokat meggyalázó Simionhoz simuló tihanyi beszéde elgondolkodtatta az erdélyieket. Ennek következménye volt, hogy végül, okosan Orbán ellen, azaz nem Simionra szavaztak. Nem véletlen, hogy „a határon túli Orbán-hívők, politikusok és közemberek, gonosztevők és ’hasznos idióták’ csapdahelyzetbe kerültek. Brutális nyomás éri őket, hogy a választási kampányban harsányan korteskedjenek Orbán mellett.”
Beke szerint „A tihanyi beszéd hatására valamiféle elmozdulást látszik jelezni, hogy egyre többen – határon túli magyar újságírók, szociológusok – felteszik a korábban elképzelhetetlen kérdést: felkészült-e az erdélyi magyarság az esetleges Orbán utáni időkre?” Később Beke ezt kérdezi: „Nem az lenne a legszerencsésebb, ha az erdélyi magyarok, politikusok, polgármesterek, újságírók, értelmiségiek kimaradnak az anyaországi választási kampányból, távol tartják magukat tőle, egyik oldal mellett sem kötelezik el magukat?”
Választ én nem adhatok, legföljebb megjegyzem: ha élni akarnak a kettős
állampolgárságból adódó jogaikkal, akkor mindenre kiterjedő alapossággal mérlegeljék, hogy hova húzzák az ikszet.
A fejezetet zárva így ír Beke: „…mára a határon túli magyarok szavazati
joga vált a magyar-magyar viszony legneuralgikusabb pontjává. 2025 májusában a
magyarországi választók 60 százaléka – minden egyes társadalmi nagycsoportban
pedig a többség – elutasítja a kisebbségi magyarok szavazati jogát.”
Magyarra fordítva magyar szavakat: a határon innen élő magyarok 60 százaléka azt szeretné, ha maguk dönthetnének a sorsukról, a saját sorsukról és az utódaik, gyerekeik és unokáik jövőjéről. Ettől még becsülhetik és szerethetik az erdélyi testvéreiket, sőt, ha mindezt megértik, és eszerint cselekednek, még inkább szeretni fogják őket. Emlékeztetek a nagyváradiaknak mondott válaszomra: „…bármennyire becsülöm, szeretem és értékelem a Romániában élő magyarokat, nincs jogom beleavatkozni az életükbe. Ami ott történik, rájuk tartozik, őket érinti…”
Megmaradt nagyváradi barátaim pár hete arról beszéltek, hogy náluk is, és más erdélyi nagyvárosban jöttek létre Tisza-szigetek, például Kolozsvárott és Csíkszeredán is, ami azt jelenti, hogy egyre több székely figyel az anyaországi történésekre, és ha mégis leadják voksaikat, nagy esély van rá, hogy a megújulásra szavaznak.
Emlékeztetlek Benneteket: amíg Ceausescu elnyomása alatt éltetek, az egész ország, a teljes nemzet volt szolidáris Veletek, akkor is és annak ellenére is, ha 1989-ig a diplomácia ennél többre nem adott lehetőséget. Mindannyian (!), nem Orbán és nem Magyar hívei, hanem a Ti testvéreitek voltak, voltunk, akik élelmet, ruhát, gyógyszereket, könyveket és egyebeket hordtunk össze, vittünk és adtunk át Nektek. Akkor még nem egymásnak uszított, kettéválasztott magyarok voltunk, ez csak azóta van, amióta Orbán az örökösen újabb és újabb ellenséget kereső, gyűlöletet szító kormányfő. Tennünk kell azért, hogy az a nemes időszak visszajöjjön.
Még valamit meg kellene értenetek erdélyi testvéreink: ez a választás már nem Orbán és Gyurcsány közötti küzdelem, nem a „magyarok” és a „komcsik” versengenek. Láthattátok 2024-ben a Hősök-terén, és egy év múlva a Bajcsy-Zsilinszky út végén a március 15-ei ünnepségre egybegyűlt párszázezres sokaságot, később pedig a tiltott Pride helyett teljes szabadságért vonuló többszázezres embertömeget: ezek mi vagyunk, tisztességes magyarok, polgárként épp olyanok, mint azok a hívek, akik hajdan Orbán zászlaja alatt vonultak a békementben. Annyi a különbség, hogy Magyar Péterrel saját döntésük után, önként vonulnak a magyar emberek, Orbán Viktor kordonnal körbekerített, vagy biztonsági emberekkel ellenőrzött és védett, zárt helyen megtartott rendezvényeire buszokkal hordják az egyre fogyó híveket. Magyar Péter a közmédia közelébe se mehet, míg Orbán kisajátította a közpénzből (adóforintjainkból) működtetett, nyilvánvaló
hazugságokat terjesztő, propagandagyárrá silányodott köztévét és -rádiót, és
valótlanságokkal tömi a magyar emberek fejét. Ezzel a százfejű sárkánnyal kell megküzdenie Magyar Péternek, az egyszeri szegénylegénynek, és egyre gyarapodó
híveinek.
Zárásul már csak annyit, kedves határon túl élő magyar testvéreim, gondoljátok végig a következőket és bízzatok: a jövőtök akkor is jó kezekben lesz, ha nem a személyi kultusz legrosszabb éveit idéző és másoló Orbán és a Fidesz lesz a hatalom birtokosa, az ország vezetője, hanem a szolgálatot választó, nem a teljhatalomért, hanem egy élhető hazáért küzdő Magyar Péter és a Tisza párt. Az anyaország összes gondja a miénk, Nektek csak a mi adóforintjainkból kihordott „jótétemények” jutnak, és talán csak a közéletben járatosabbak veszik észre és tudják, hogy ez nem adomány, hanem az embervásár fizetsége.
Sokszázezer, mondhatom, több millió magyar ember nevében mondhatom: szeretünk Benneteket, és cserébe nem kérünk mást, egyebet és többet: Ti is szeressetek minket, és vagy segítsetek a változásban, vagy hagyjátok meg, hogy magunk döntsünk saját sorsunkról és szeretett hazánk jövőjéről. Köszönjük!
Nagy Bandó András írása a Magyar Hang 2026. február 27 – március 5. számának Publicisztika rovatában jelent meg nyomtatásban.
