Nagy baj van a magyar egészségügyi rendszerben – állapítja meg az Élet és Irodalom publicistája, Széky János Máskor be szokott válni című cikkében, annak apropóján, hogy október 23-án délelőtt, az operatív törzs ülése után Orbán Viktor Facebook-videóban tudatta a magyar néppel: a járvány tekintetében „nagyjából Ausztria magasságában vagyunk”.
A miniszterelnök a százezer főre jutó COVID–19-esetek összesített számából indulhatott ki – erre Széky János azt írja: „A halálozás viszont – ez olyan adat, amit nem lehet elkenni, sem kimagyarázni – csaknem négyszer akkora: százezer főre 4,5 Magyarországon, míg Ausztriában csak 1,2. (Lapzártakor a két adat: 5,5 és 1,3). A négyszeres már a legengedékenyebb értelmező szótárban sem lenne „nagyjából”.
Akárhonnan nézzük, ez azt mutatja, hogy nagy baj van a magyar egészségügyi rendszerben. Letagadhatatlanul nagy. (Erősebb szavakat nem használok, nehogy pánikkeltéssel vádoljanak.) És erről a magyar állam csúcsán álló ember nem tud, vagy nem akar tudni.” Ami külön nagy baj, ugye.
Idézzünk tovább. „Egy középpontú államokban – gondoljunk csak a kommunista rendszerre – elég gyakori, hogy az apparátus úgy preparálja az adatokat, ahogyan feltevése szerint a nagyfőnök szeretné látni. De akár így, akár úgy, Orbán megbízhatatlan adatokból dolgozik. Másképpen fogalmazva: lazul kapcsolata a valósággal. Ha bármely országban az ilyen laza kapcsolat túlságosan koncentrált erővel társul, abból – megint csak puhán fogalmazok – nagy bajok lehetnek. Itt van például az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény. Nyilvánvalóan abból született, hogy a nagyfőnök és a kegyét kereső súgók érzékelték a válsághelyzetet (…), ezért rögtönöztek egy megoldást ahogy esik, úgy puffan alapon.” (…)
Az orvosok pótlékok nélküli alapbérének kétszeresére emeléséről, a másodállásról és a hálapénzről szóló fejtegetések után ezt olvassuk: „A Magyar Orvosi Kamara három órát kapott, hogy véleményezze a törvényjavaslatot. Komoly fejlődés a Magyar Tudományos Akadémiának engedélyezett ötvennégy perchez képest. A törvényjavaslatot sietve áthajszolták a parlamenten, aláírta az elnök is. Áder úgy vélte: a törvény „ritkán tapasztalható szakmai konszenzussal” született meg. Ezt október 14-én mondta. Két héttel később nyilvánosságra került a kamara belső közvélemény-kutatásának eredménye, ami valóban ritkán tapasztalható szakmai konszenzusról tanúskodik: a magyar orvosok 77 százaléka nem írja alá az újfajta jogviszonyról szóló szerződést, amennyiben a kamara által képviselt módosítások elmaradnak. Ebben az esetben a magyar orvosok 18 százaléka az országot hagyná el, 9 százaléka az ágazatot. Forrásaim szerint az országot most elhagyni akarók száma több, mint a 2009 óta külföldre költözőké összesen. És számítsuk hozzá azokat a külföldön dolgozó orvosokat, akik ezek után nem akarnak hazajönni. Az itthon maradó pályaelhagyók aránya pedig négy-öt évnyi szakmai elvándorlásnak felelne meg. Mindezt akkor, amikor az orvosi professzió rohamosan öregszik.”
Továbbá: „A kormányzat tehát érzékelte, hogy válság van, és a saját reflexeire hallgatva – „máskor be szokott válni” jelszóval – rögtönzött egy törvényt, amit megoldásnak szánt. A valóságban az történt, hogy brutális beavatkozással a legrosszabb pillanatban megnehezítette a válság kezelését. Magának is, az egészségügynek is, az országnak is. Hajtogatom egy ideje, hogy a 2010 óta hivatalban lévő Orbán-kormányok szakpolitikai alkalmatlansága önmagában is párját ritkítja az úgynevezett fejlett országok között, és ez független a liberális demokrácia felszámolásától vagy a hatalmi gépezet elemi korruptságától, póriasan: a csalástól, lopástól, rablástól. (…)
És befejezésül: „Kijelölni az ellenséget, iszonyú költséggel nekirontani óriásplakátokon, tévékben, az interneten, ráuszítani egy csomó fogalmatlan embert, aztán bejelenteni, hogy le van győzve, de ha nem, akkor is folytatni a megköpködését – az kiválóan megy. Kis költséggel megvenni kellő számú szavazót egy méretre szabott választási rendszerben, megoldani, hogy fogalmuk se legyen, mennyivel jobb lehetne nekik kevésbé zsarnoki államban – az is megy. Hivatkozni ezek után az elsöprő nemzeti támogatásra – rutin ujjgyakorlat. Kormányozni az ország javára – na, ott megáll a tudomány.”