Eltört kissé Orbán Viktor politikai iránytűje. A fejében továbbra is megvan, milyen Magyarország és Európa lenne szerinte kívánatos, ám a mostani válság nem olyan, mint a korábbiak, nem csillapítható le egyszerűen a netadó vagy a vasárnapi boltzár eltörlésével. Bezárt uszodák, könyvtárak, művelődési házak szegélyezik az utat ebben az országban, amerre csak a szem ellát. A növekvő infláció immáron hónapok óta apasztja az életszínvonalat. A megugró energiaköltségek nehéz helyzetbe hozták a vállalkozásokat, cégeket, és a nagyarányú foglalkoztatottság mellett megkezdődtek az elbocsátások. Mit tehet egy kormány, amikor az országot érintő folyamatok jelentős részét – az orosz-ukrán háború által kiváltott világpolitikai és világgazdasági hatásokat – nem tudja befolyásolni?
A kormányt azért viszont már nagyon is terheli a felelősség, milyen fejlettségi állapotban található a válság begyűrűzésekor a magyar társadalom és a politikai rendszer, ezen belül milyen a végrehajtói hatalom működésének a színvonala. Ami a kormányzás hatékonyságát illeti, az arra elegendő volt, hogy az ország működőképességét és mérsékelt ütemű fejlesztését biztosítsa, de a sokat szidott Nyugattól való lemaradásunk továbbra is jelentős maradt.
A kormányfő a fegyelmen és engedelmességen alapuló szervezeti kultúrának a híve, ám ez nem mindig hatékony. Legalább olyan gond emellett, hogy a közigazgatásban lévő alkalmazotti fizetések nem túl csábítóak a kiemelkedő képességű és tudású szakembereknek, akik számára a külföldi vagy a jobban fizető magánszektor vonzóbbnak látszik. Ha nem a lehető legjobb szakemberekből áll a közigazgatás, akkor már a középvezetők sem tudnak a legjobb helyzetelemzéshez és döntési alternatívákhoz hozzájutni, és ez a helyzet felszivárog egészen a csúcsig, azaz a miniszteriális-miniszterelnöki szintig. Nem arról van természetesen szó, hogy egyáltalán ne lennének jó szakemberek a minisztériumokban vagy a területi közigazgatási szervekben, de a jelenlétük eléggé esetleges és nem tudatosan megtervezett, amelyet például magas fizetésekkel, vonzó előmeneteli lehetőségekkel lehetne elérni. Ebből következően a kormányfőhöz jó eséllyel nem a legjobb előkészítő anyagok kerülnek. Ennek viszont politikai következményei is vannak.
A választások után a miniszterelnök jobbnak látta eltávolítani a magyar hírszerzés vezetőjét, miután a HVG azóta sem cáfolt értesülése szerint az nem tartotta valószínűnek Oroszország Ukrajna elleni fegyveres támadását. Nemrég került sor a uniós nagykövetség Várhelyi Olivér utáni vezetésének lecserélésére is, amelynek munkájával a kormányzat feje elégedetlen lett. Az okot bár nem tették közzé, de lehet sejteni: bár Orbán nagy taktikus hírében áll, az utóbbi időben az Európai Bizottságnak (EB) sikerült meglehetősen nehéz tárgyalási pozícióba szorítani a magyar kormányt, és lehet, hogy a kormányfőt erre a lehetőségre a küldöttség nem készítette fel kellőképpen.
Nagyjából egy éve tartja vissza az EB az uniós helyreállítási alap forrásait és az operatív programok jelentős részét, és ezt minden további nélkül megteheti, mert a magyar kormány ellenkezését letörve sikerült keresztülvinni a jogállamisági mechanizmust, amelynek következtében blokkolni lehet az uniós pénzek tagállamba való utalását az uniós pénzügyi érdekek sérelme esetén, amennyiben azok összefüggésben vannak a jogállamiság helyzetével. Az EB a választásokat követően megindította Magyarország ellen a kondicionalitási eljárást, és nyilvánvalóvá tette, hogy ezt le kell zárni a pénzek odaítélése előtt.
Van azonban egy kevésbé ismert, de a Bizottság tárgyalási pozícióját jelentős mértékben javító körülmény, ez pedig a helyreállítási alapról szóló uniós rendelet, amely feljogosítja a Bizottságot többek között arra, hogy az országajánlások teljesítéséhez kösse az alap pénzeiről szóló megállapodást, illetve a folyósítást. Nem köti a Bizottságot szoros határidő a magyar kormánnyal való megállapodásra, amelyet viszont nagyon is szorít az idő, hiszen év vége után a helyreállítási alap forrásainak nagyobb része megállapodás híján elveszne. Az Orbán-kormány vert helyzetbe került: kénytelen egymás után teljesíteni az EB követeléseit, nemrég épp a bíróságokra vonatkozó joganyag módosítását ígérte meg.
Az Európai Bizottság erős pozícióját megalapozó uniós jogszabályok azonban nem egyik napról a másikra készültek el, így elképzelhető, hogy a magyar nagyköveti tárgyalóküldöttség átsiklott azon rendelkezések fölött, amelyek nagymértékben növelték az EB magyar kormánnyal szembeni tárgyalási mozgásterét. Nyilvánosan eddig nem került ki olyan információ, hogy a magyar tárgyalódelegáció – pl. a brüsszeli COREPER-üléseken – hevesen ellenezte volna a helyreállítási alapról szóló uniós rendeletet, pedig az a magyar kormányra nézve később eléggé hátrányosnak bizonyult. Ha ez a feltételezés megállja a helyét, akkor már nem is annyira meglepő, hogy a magyar kormány vezetője nem kívánt tovább dolgozni a brüsszeli kirendeltség vezetőjével. Ámbár a dolog megfordítható: Orbán Viktor EU-val kapcsolatos politikája, a liberális demokráciát elutasító magatartása jócskán kellett ahhoz, hogy jogállamisági rendelettel szorítsák sarokba a kormányát. Bizony kőkeményen meg kellett tapasztalnia, mit jelent az Európai Néppárt védernyője nélkül az európai színtéren politizálni. …
A már említett netadós tüntetések, a vasárnapi boltzár okozta politikai nehézségekből Orbán a migránsválság kommunikációjának csúcsra járatásában találta meg a kiutat, és az a téma láthatóan nagyon a kedvére való volt. A mostani válság viszont mélyebb a 2014-esnél, számos helyes kormányzati intézkedésre és a nemzetközi helyzet javulására is szükség volna a mielőbbi kilábaláshoz. Miközben az Európai Bizottság megérezte az erejét és nagyjából a maga kedvére táncoltatta a budapesti kormányt, annak mozgásterét a romló államháztartási és költségvetési helyzet, a forint elértéktelenedése is szűkítette.
A bajok mértékét jelzi a kormányülések elhúzódása is: míg korábban ezek időtartama egy-két óra volt, az április 3-i választások után többször is előfordultak az egész napos vagy a késő estig elhúzódó értekezletek. Mindez azért figyelemreméltó, mert a kormányülések valójában a már jól előkészített tervezetek viszonylag gyors jóváhagyására valók. A jó előkészítést az Orbán-kormány azzal is fokozni kívánta, hogy több belső, szűkebb körű kabinetet alakított néhány éve.
Ha a kormányülések időtartalma bőven meghaladja a két órát, akkor az két dologra utalhat: rosszul készítették elő a kormányülés anyagait és/vagy az ülésen kezdenek vitatkozni a részletkérdésekről. A Palkovics László körüli feszültségek a miniszterek közötti ellentétekre is rávilágítanak, amelyek szintén akadályozhatják, lassíthatják a döntéshozatalt.
A kormányfő parlamenti beszédeiben mostanában sok a visszamutogatás, a gyurcsányozás. A kevés konkrétumot tartalmazó viszontválaszai azt is elárulják, hogy koncepcionálisan még nem állt össze a fejében a mostani válságból való kivezető út, mert ha ez lenne a helyzet, akkor erről is részletesen beszélne, érdemi dolgokkal rukkolna elő. Egyelőre a kormány erősen ad hoc alapon cselekszik, előfordul kapkodás is. Az Európai Bizottsággal szembeni hátrálások is vélhetően rosszul hatottak a kormányfőre, aki habitusában is nehezen viseli, ha kívülről mondják meg neki, mi lenne a megfelelő cselekedet.
Másfelől vannak reménysugarak a kormány számára: októberben a központi költségvetés végre többlettel zárt, jó esély van az Európai Bizottsággal való megállapodásra, amely másfelől szintén érdekelt a megyegyezésben, amit jól mutat, hogy Orbánék nyíltan a politikai zsarolás eszközéhez nyúltak az Ukrajnának nyújtandó hitelösszeg elutasításával. Idővel akár visszatérhet az egykor ereje teljében lévő Orbán. Mostanában viszont olyat látunk, amit ritkán: a miniszterelnök bizonyosságának csökkenése kihat a kormány általános cselekvésére is. Nem árt vigyáznia, elvégre Lázár János (vagy akár más) vélhetően szívesen átvenné a helyét.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. november 16-án.
