Most, amikor alapos késéssel először lépek komolyabban nyilvánosság elé Kolozsvárt, nagyon nehéz helyzetben érzem magam. Először azért, mert festészetemmel a konkrét valóságformák örökérvényűsége mellett kitartok, másrészt zavarban tart az a kérdés: bízza-e a festő magát a közönség bírálatára minden szóbeli magyarázkodás nélkül?
Úgy gondolom, hogy mivel sokan filozofáló festőnek tartanak, talán nem árt, ha szóval is világosabbá teszem azokat a meggondolásokat, amelyek eddigi munkámban vezettek. Teszem ezt abban a reményben, hogy nem fogok sok érzékenységet sérteni, és mi mindannyian, akik művészettel foglalkozunk, vitáinkban is meg tudunk maradni tűrhető objektív határok között. Hiszen a művészet ezerarcú, viszont létezik egy őrök mérce, amelyhez – véleményem szerint – igazodnia kell ennek a mesterségnek, függetlenül bármilyen történelmi kortól.
Köztudomású, hogy a modern civilizáció roppant lendületében a művészettel baj van. Míg a tudomány és ezzel kapcsolatban a gépipar és építés soha nem álmodott eredményekre jutott, addig a művészet – beleértve a műkritikát is – kaotikus állapotba került. Ennek tüneteként vagy az értetlenség vádjával kell szembenéznie, vagy hovatovább mind erősebben a gúny tárgyává válik.
A mai modern alkotó erre azt mondja, hogy alig van példa rá, hogy egy társadalom minden további nélkül elfogadja és magáénak vallja saját újítóját, aki természetesen kritikusa is lévén korának, legtöbb esetben azzal összeütközésbe kerül, sőt néha tényleg tragikus hőssé válik.
Úgy gondolom azonban, hogy nem ez a mi esetünk. A mai ember élete, részben a szaporodás növekvő tendenciája miatt ultraracionális formát kezd kapni, amely tény a művészet gyakorlását erősen féken tartja. S a művészet ebből a kelepcéből úgy próbál utat törni magának, hogy egy szállóval kitalálta a szimultaneizmust, vagyis az egymásra vetített módszert. Bár elismerem, hogy néha izgalmas optikai élményt ad így is a kép, a sokrétegű élet kifejezésére ez a formai sokrétűség kevés.
Még világosabban: úgy érzem, hogy az érző, cselekvő, szenvedő és felszabadult ember ábrázolása csak akkor lehet őszintén meggyőző, ha ez öncélú formai spekuláció nélkül történik.
Hát persze, itt érkeztünk el napjaink legizgalmasabb művészeti kérdéséhez: egyenértékű módon humanista-e az alkotás, ha bármit, amit az ember csinál humanizmusnak tekintünk? Így például a modern művészet legfőbb humanista célja – ha ugyan a modern művészet megtűri ezt a jelzőt és nem helyettesíti gondolatban egy még meg nem fogalmazott definícióval – a forma és faktúra egyeduralma.
Tagadhatatlan, hogy rendkívül rafinált írások láttak már napvilágot a modernizmusról, de a jelek szerint megoldás ma sincs. Állítom én is, hogy közös nevező létrehozása nem is lehetséges. A képkultúra roppant irama a mai ember pszichéjét hisztériás potenciálra emelte – a nagy átlagot tekintve – s az elmélyülésre, türelemmunkára a mai művésznek alig van ideje. Lelke motorikus erői ösztönösen átveszik és versenyt igyekeznek tartani a rakéta sebességével.
Egy ilyen kozmikus extázis természetes következménye, hogy furcsa ellentmondások sorozata támadhat úgy az alkotás folyamatában, mint a műkritikában, mert nincs biztos támpont, amelyhez a minőség megállapítása igazodhatna. Például, miután a realizmus éveken át agyonhajszoltja volt egy törekvésnek, ma az ezt követő néhány izmus a tudatalattinak szinte kizárólagos hirdetője, ami ellentétben áll az egészséges indítékú, demokratikus hétköznapi életünkkel.
Mert soha se feledje el a művész, hogy az ember sorsát nem az ünnepnapok döntik el, ezek csak hitelesítik azt, amit előzőleg végeztünk. Nem a tojás héja a fontos, hanem ennek tartalma. Nem arról van szó, hogy porba akarom rántani életünk szintézisbe foglalóját, a művészetet, de tűrhetetlen az a nagyképű magatartás, amely nyíltan vagy burkoltan világszerte jelentkezik a forma anarchiájának képviselői részéről. Érdekes volna tudni, hogy mi játszódik le azoknak az öregeknek az elméjében, akik a huszadik század modernizmusát elindították, feltételezve részükről a becsületes és józan humanizmusL
Nemrégen egy tehetséges fiatal absztrakt festőnek tettem föl a kérdést: mondja meg, hogy mi a különbség Bach és Beethoven között? Biztosra vettem a választ. Az ínyencek előtt Beethoven jócskán messze hátul kullog az örök forma nagymestere mögött. Na – mondtam – látja, itt a baj. Véleményem szerint ma sokkal inkább szüksége van az emberiségnek Beethovenekre, mint Bachokra.
A forma örök hófödte csúcsai bármily messzire világítsanak, az ember mégis csak társas viszonyulásokban életképes.
Megjelent A Hét III. évfolyama 10. számában 1972. március 10-én.
Kiemelt kép: Nagy Albert: Ariadné
