Az ünnepi vacsorán a kis falu egész „előkelősége” – a pópa, az orvos és a jegyző családja – jelen van. S az „urak” váratlanul betessékelik és az asztalfőre ültetik Iput, az öreg és félnótás cselédet. S rövidesen kiderül: nem hirtelen támadt emberbaráti szeretetből kínálgatják.
Sergiu Nicolaescu rendező Titus Popovici forgatókönyvéből készült És akkor mindannyiukat halálra ítéltem című filmje talán ezzel s az utána következő képsorral vésődik be emlékezetünkbe. A lélekrajz és a drámai szituáció egyaránt itt bontakozik ki igazán, s nem csak elmélyült, hiteles színészi játékra nyújt alkalmat, hanem a rendezői elképzelés valóban filmszerű, javarészt gondosan kimunkált megvalósítására is. A film legfőbb erényeit s egyben korlátait sűrítik ezek a jelenetek.
Mindenekelőtt ekkor teljesedik ki Ipu portréja. Ipu, akit a gyerekhad mindennapos gúnyolódása és a felnőttek megvetése minduntalan megaláz, most végre embernek érzi magát. A háború utolsó napjaiban vagyunk, drámai fejlemények tartják izgalomban az egybegyűlteket. S Iput arra kérik, kutassa ki és fedje fel, ki ölte meg a falu határában talált német katonát, ő azonban ennek a gondolatát is visszautasítja, s hogy elhárítsa a kilátásba helyezett tömegmészárlást, inkább hajlandó önmagára vállalni a büntetést. Becsületesség, alázat és lelki nagyság egyaránt magyarázza viselkedését, de főként az oly természetes emberi vágy, hogy egyszer végre megbecsüljék, emberszámba vegyék.
A jelenet patetikus lenne, ha megilletődött, fennkölt hangulat uralkodna el rajta, nem pedig a veszély okozta nyugtalanság, a szereplők ideges kapkodása, a kedveskedő szavak mögött továbbra is meghúzódó megvetés, később pedig a feszültség hisztérikus kitörése. S máris groteszk elemek vegyülnek a képbe, amikor a kétségekkel küzdő hőst igyekeznek meggyőzni, ne töprengjen azon, milyen lesz a halál – a film egyik legjobb jelenete: a mámoros boldogságban úszó arc váratlanul elkomorul, elhangzik a kérdés, egy pillanatig elképedt, értetlen arcok, majd következnek a kedélyes, megnyugtató válaszok, hogy aztán egymást túlharsogva bizonygassák, hogyan fogják áldani és megörökíteni emlékét.
És még hátra van néhány váratlan fordulat. Ipu józanul nem éri be azzal, hogy körülrajongják, hanem kiharcolja, hogy rokonai földet és pénzt kapjanak, végül pedig követeli, mutassák be, milyen is lesz az a pompás gyászszertartás. S a ravatalon fekve időnként fel-felkapja fejét és elégedett-meghatottan mosolyog. A történet végén pedig még egy meglepetés: a németek váratlanul elrobognak, a kivégzés elmarad s Ipu megtörten, megsemmisülten zokog.
Ekkor hangzik el a film címéül választott mondat, ítélkezésként azok felett, akik nemcsak önmaguk képtelenek a nagyságra, de megérteni, átérezni sem tudják. A film mindvégig jelenlevő tanú-főhőse, az események hatására férfivá érett kamasz mondja ki ezeket a szavakat, amikor látja, senki sem érti, miért nem örül Ipu annak, hogy megmenekült. Mert voltaképpen ő, a kamasz, a film főhőse, aki nem annyira az események cselekvő részese, nem egy a szereplők közül, tőlük nem csak eltérő, de elkülönülő is. Vele indul és vele zárul a történet, s játékos katonásdijától könyörtelen ítéletéig mély belső átalakulás vezet.A film kétségtelen erénye, hogy a sorra elénk táruló tények, az egyre sokrétűbben megismert jellemek indokolják ezt az átalakulást. Amikor a fiú felismeri a környezetében élők gyávaságát, önzését, kisszerűségét, egy egész világ ellen lázad fel, míg Ipu, illetve emlékképeiben felidézett testvére – fiatal kommunista, akit a sziguranca emberei meggyilkoltak – más világot képvisel; a naiv tisztaság, az áldozatkész emberiesség, illetve a tudatos és harcos önfeláldozás világát. Kevésbé sikerült azonban a rendezőnek a fiatal főhős lelki fejlődését úgy megragadnia, hogy mindazt a hatást, ami összpontosul, majd tudatosul benne, az ő szemével lássuk, az ő fogékonyságával érzékeljük. A forgatókönyv írójának és a rendezőnek nem sikerült sem elszakadnia az eredeti, első személyben írott novellától, sem pedig következetesen a film nyelvére fordítania az írói eljárást.
Ebből nemcsak az adódik, hogy a filmnek némileg két főszereplője, két cselekményszála van, de az is, hogy szerkezetében, mondanivalójában és stílusában is két utat jár. Ipu története a klasszikus – főként Maupassant-i – novella lélektani-realista ember- és környezetábrázolását követi, a kamasz öntudatra ébredése viszont rokonságot mutat a modern irodalomban sokakat foglalkoztató kérdéssel: hogyan ütközik meg a gyermeki tisztaság a felnőttek világával, milyen sokk-hatások tüzében alakul a leendő férfi. S épp ezekben a hetekben-hónapokban járta be a világsajtót több hasonló tárgyú film bemutatásának a híre: Louis Mailé, Skolimowszki alkotásai.
Önmagában véve Ipu drámája egységesebb és zártabb, de hangvételben, mondanivalóban kevésbé újszerű: az Ipu alakjában párosuló egyedi és szimbolikus vonások, a mellékszereplők inkább színesen hangulatos tipológiája kissé időn kívüli jelleggel ruházza fel. S a történetből az emberi hitványság és a megcsúfolt áldozatkészség ellentéte kapcsán mindenekelőtt a lélektan, a jellemábrázolás eszközeivel ható tragikus súlyú töprengés csendül ki az életről az erkölcsi értékek küzdelméről. (Amza Pellea rendkívül hiteles, árnyalt alakítása maradéktalanul illeszkedik ebbe a felfogásba.) Ezzel ellentétben a kamasz fejlődése reakció, válasz a körülötte zajló eseményekre, ezeknek a jellegéből, erősségéből következik. Nem közvetlenül, hanem éppen az őt ért hatásokban követhetjük nyomon ezt a belső átalakulást. A film tanú-főhőse: a kamaszhős értelemben is indokolt lett volna tehát a szereplők és események nyersebb, keményebb bemutatása: egyfelől kilendítette volna Ipu történetét a lélektani példázat összefüggéseiből, másfelől a hatás-reakció viszony nyomatékosításával szervesebben kapcsolta volna hozzá a tulajdonképpeni főszereplő átalakulását, egyben pedig modernebb, újszerűbb stílust eredményezett volna. (A kamaszt megszemélyesítő Cristian Şofron vérbeli színészi képességekkel bizonyítja, hogy a rendező jól választott, amikor a szerepet rábízta; alakítása valóban átütő erejű lenne, ha elkerülte volna a deklamálás veszélyét, illetve ha – mint mondottuk – szervesebben rendeződnének köréje a szereplők és események.)
Az utóbbi hónapok legjobb filmje Sergiu Nicolaescu alkotása, és örvendetes, hogy kifogásainkat nem a forgatókönyv fogyatékosságai, a rendezői munka következetlensége váltja ki, hanem az a meggyőződés, hogy az egészében hiteles, jól felépített mű szerzői nem tettek meg mindent a maradéktalanul és egységesen korszerű filmnyelv érvényesítéséért.
Megjelent A Hét III. évfolyama 5. számában, 1972. február 4-én.
