A modern perzsa irodalom legnagyobb alakjának tekintett Szádeq Hedáját A vak bagoly című elbeszélését a XX. századi próza remekei között tartja számon az irodalomtörténet. A nemrég magyarul is megjelent elbeszélés (Mai perzsa elbeszélők, Európa Könyvkiadó, 1973) hangulata, motívumai és kifejezőeszközei mindenekelőtt a szürrealizmussal rokoníthatók, de a század más európai irodalmi és szellemi áramlatait, a pszichoanalízist és az expresszionizmust is idézik. Sajátos varázsát, félelmetesen lebilincselő erejét azonban elsősorban a meseszövés síkjainak, a történet elemeinek rendkívüli kidolgozottsága adja: a fantasztikum logikája. Mintha az Ezeregyéjszaka kiapadhatatlan mesevilága párosult volna Borges mértani pontosságú leleményével, úgy merül el az olvasó a főszereplő önvallomásában, hogy a valóságosnak tetsző tények után alászálljon az időben, s így keressen magyarázatot arra, ami amúgy is megmagyarázhatatlan.
Az-e az ember, amit álmodik, vagy azt álmodja-e, ami – végtelenül leegyszerűsítve erről szól ez a történet. Az elbeszélő beleszeret egy látomásszerűen megpillantott női alakba. Majd lázálomszerű képek következnek, amelyekben szerelem és halál összefonódik, utána pedig az elbeszélő álma arról, hogy élete rejtélyes módon összecseng egy sokszáz év előtt élt ember sorsával.
A szerkesztés bravúros tökéletességét csakis az egymásba szövődő-átalakuló, ismétlődő-módosuló motívumok részletes ismertetésével lehetne érzékeltetni. A hibátlan felépítés itt csakugyan nem öncél, még csak nem is külsődleges formai elem: ez maga a történet, a torzult tudat képződményeinek a tények világától elszakadt, de cáfolhatatlan logikája. Az elbeszélésben talán az a legbámulatosabb teljesítmény, hogy a látomásokról tudjuk ugyan, hogy a képzelet játékai, de mivel a történet már eleve rendkívül kevéssé ágyazódik a valóságba, azután pedig észrevétlenül és többszörösen szállunk alá a képzelet világába, fokozatosan bennünket is foglyul ejt ez a sokszoros tükörjáték. De ez sem véletlen, s nem is csupán az elbeszélés hangulati tartozéka; a történet lélektani-filozófiai alapötlete és végső kicsengése éppen az, hogy a bizonyosságok csökkenésének arányában mérhetetlenül kitágul a szabad asszociációk lehetőségének a tere, az álom, a képzelet – az őrület birodalma.
S noha a fantasztikus irodalom általában erre a felismerésre épül, a tudati mechanizmusok, a mélylélektani vonatkozások előtérbe helyezése révén Hedáját elbeszélése nemcsak Bretonnal, hanem Julien Greennel és Kafkával is rokon, a beteg lélek látomásainak ez a különös építménye itt is a magány és az emberi kapcsolatok összefüggéseit sugallja.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 23. számában, 1973. június 8-án.