Tragikus napok szomorú hírei között érkezett a tudósítás: meghalt Pablo Neruda. Odahaza ragadta el a halál, a szeretett földön, amelynek varázsos szépségét annyiszor megénekelte, amelynek népét látta szenvedni és lelkesedni, s amelyért küzdeni mindig hivatásának vallotta.
Gyerekkorára emlékezve az esőt idézte, a vég nélküli felhőszakadást s a vonatot, amelyen apja oldalán csodakeresőn bejárta a vidéket, a titkokkal és kincsekkel teli őserdőt – s gyerekkorára emlékezve hozzátette: valamiképpen mégis kék volt az ég és fényében úszott a föld. „Azóta – írta első verseskötete kapcsán – a politika sorozatosan összefonódott életemmel és költészetemmel. Lehetetlen volt, hogy költeményeimben bezárjam az utcára nyíló ajtót, mint ahogy ifjú költőként szívemben a szerelem, az élet, az öröm, a szomorúság előtt sem csukhattam be a kaput.“
Mert számára a költői szó, a ritmus és a színek, a szenvedély és a metafora mindig az emberek között s az emberekért – népéért és az egész emberiségért – kimondott igazságot szolgálta, a jogtalanság ellen, az életért.
A Svéd Akadémia 1971-ben neki ítélte az irodalmi Nobel-díjat, költészetéért, amely „elemi erővel fejezi ki egy világrész sorsát és álmait“. S nemcsak költeményeivel harcolt, hanem politikusként is; azt tartotta, hogy Spanyolországban lett kommunista, a polgárháború idején, 1945 óta tagja volt a Chilei Kommunista Pártnak, büszke volt arra, hogy a bányászok szavazata juttatta be a szenátusba, s tudjuk, híven teljesítette ott küldetését. S amikor annyi keserű tapasztalat és megcsalt remény után újra feltámadt a hit, hogy érdemes harcolni azért, ami készül, Allende mellé szegődött, bejárta az országot, érvelt és mozgósított az új eszmények nevében.
Allende elnök nevezte ki hazája párizsi nagykövetévé, és nagybetegen tért vissza az országba, de halála előtt írt versében is hazájára gondolt, az odakint zajló haláltusára. Ő maga számol be arról, hogy amikor szenátorként „bátor kiállása miatt magára vonta ellenségei haragját és nemcsak felfüggesztették tisztségéből, de elfogatási parancsot is kiadtak ellene, belső száműzetésbe vonult, bujdosott, s barátok és ismeretlenek, parasztok és ügyvédek, matrózok és bányászok egyaránt házukba fogadták az ország minden táján. S közben úgy érezte magát – meséli –, mint a népdal hőse, aki arról énekel, hogy karja, lába, veséje, valamennyi testrésze mind-mind másutt van, szerte a falvakban és városokban.
Most már csakugyan ott lesz ő is mindenütt, ahol éneke felcsendül.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 40. számában, 1973. október 5-én.
