Kissé saját múltunkra emlékezünk, ha mások jelenében hozzá hasonlatosat találunk, s ami ilyenkor egzotikusnak, távolinak tűnik, az valójában a történelem legmélyebb lényegéből fakad: az azonos a végtelen sokféleségben, a változatlan, az örök fejlődésben.
Jacques Alexis haiti író 1961 áprilisában negyedmagával politikai célokkal tért vissza hazájába. A diktátor emberei elfogták; vallatás közben Alexis belehalt a kínzásokba. Holtteste ismeretlen helyen nyugszik.
Anakronizmus? A szó összeférhetetlen a forradalmár fogalmával. A történelem maradt le, nem a forradalmár író, aki a valósághoz mérte feladatát, s aki már 1945-ben egyetemi hallgatóként részt vett abban a politikai mozgalomban, amelyik Elie Lescot elnököt távozásra kényszerítette.
A száműzetés évei alatt Párizsban megismerkedik Senghorral, és a „négritude”-mozgalom többi vezetőjével, barátságot köt a francia szellemi élet haladó képviselőivel, köztük Aragonnal. De ő távolról is hazájáért akar élni – így válik az otthoni világ felelevenítése harcos írói programmá, az otthoni tájak, legendák felidézése ezért társul a múlttal való leszámolás, a jövőalakítás szándékával.
1955-ben a francia kritika és az olvasók egyöntetű elismeréssel fogadják első regényét, a Naptábornokot, s immár megalapozott írói hírnevét igazolja 1957-ben második regénye, a Muzsikáló fák, majd verseskötete.
Írásművészetének meghatározó vonásait maga foglalta össze 1956-ban, a néger művészek és írók Párizsban tartott első kongresszusán, A csodás realizmus című kiáltványában:,,[a csodás realizmus] célja, hogy felszínre hozza a mesék és legendák kincseit, a zenei, koreográfiai, képzőművészeti szimbolikát, a haiti népművészet minden forma-elemét (…), hogy tudatosítsa a tömegeket foglalkoztató időszerű kérdéseket és a valóság drámáit azzal a szándékkal, hogy művelje, meghassa és harcra szólítsa a népet”.
A népművészet kincseinek értékesítése, a nép szellemi felemelése – ismerősen hangzanak ezek a gondolatok. Akárcsak Alexis politikai programja, amelyet 1959-ben A Második Függetlenség Programnyilatkozatában fogalmaz meg, s amelynek legfőbb pontjai a nemzeti felszabadulás, a társadalmi haladás és az igazi demokrácia megteremtése.
Naptábornok című regénye kitűnően példázza a helyi színek és problematika s a modern szemlélet művészi ötvöződését. A történet lényegében egy egyszerű, tudatlan néger útja az egyéni lázadástól a közösségi érzésig, a harc szükségességének felismeréséig. De az események bonyolult szimbólurendszerbe ágyazódnak, a következtetések az egyszerű ember számára hozzáférhetően, mégsem tételesen bontakoznak ki az ősi legendák elemeiből.
Alexis olyan költői világot teremt, amely népének nyelvén szólal meg – és ezért tűnik oly különösnek az európai olvasó számára –, de amely magába olvasztotta a társadalmi és filozófiai gondolkodás legújabb, leghaladóbb elemeit. A regény elején kusza képek, szaggatott mondatok érzékeltetik a főhős lelkiállapotát: Hilarion menekül. „Az éjszaka lélegzett” – ezzel a mondattal kezdődik a regény, s az éjszaka befogadja a menekülőt, az éjszaka védelmet nyújt az üldözött négernek biztonságot adó színeivel és hangjaival. A színszimbolika legfőbb eleme Alexisnél a zöld, amely ellenáll ugyan az éjszakának, de támogat, elrejt, menedéket nyújt. Ám a zöld nem állandó, átcsap vörösbe, kékbe, majd eltűnik. A belső zűrzavar és a megfoghatatlan sötétség összecseng, egymásra talál – hiszen az éjszaka maga is lélegzik, él. A szereplő és környezete, külső és belső világ azonosul, a hős elmerül az éjszakában. De ez az állapot nem lehet állandó, értelmetlen tehát a hős kísérlete, hogy az elrejtőzés, az elzárkózás vessen véget konfliktusának.
A második részben Hilariont a börtönben találjuk: a napfény ébreszti fel cellájában. Elvesztette szabadságát, s ezúttal szembe kell néznie a nappal. Rövidesen nevén szólítják – ez öntudatra ébredésének első mozzanata. Kétségkívül az egzisztencialista filozófia hatása érződik abban, hogy Alexis a lét tudatosításában és az emberek közötti kapcsolat megteremtésében nagy jelentőséget tulajdonít a névnek és a tekintetnek. De míg Sartre-nál a tekintet az ellenszegülő Másvalakivel vívott küzdelem eszköze a saját lét biztosításáért, Alexisnél a tekintet egyben kiválaszt, elkülöníti az embereket, segít felismerni egyesekben az ellenséget, másokban a szövetségest.
A börtönben kötött ismeretségei révén a főhős ráébred arra, hogy az egymáshoz tartozóknak össze kell fogniuk – együvé tartozásuk legfőbb ismertetőjele a munka. A munka jelentőségének, szerepének értelmezésében Alexis újra visszanyúl a legendák világába: a munka a közösség szava, általa érintkezik a közösség a tárgyakkal, a földdel. Értékét az erőkifejtés adja, ennek jelképe az izzadás, amely megtisztulás, egyben a föld megtermékenyítése, bekapcsolódás a termékenység nedveinek körforgásába.
De az emberi kapcsolatteremtés legfőbb eszköze a szó. Alexis az író szenvedélyes hitével vallja, hogy a költői szó bár átlényegíti a valóságot, nem szakadhat el, nem tekinthet el tőle, általa valósul meg népi-egyéni-művészi találkozása, az adott világ elemeinek értelmezése, a közösségi feladatok tudatosítása. Ezért folyamodik Alexis mindegyre a népmesék ismert elemeihez. A folyót például a népmesékben egyaránt nevezik zenésznek és emberfalónak, tekintik a rémület és a termékenység istenének. Amikor ezekre a tulajdonságokra utal, Alexis azt érzékelteti, hogy a természet erői kiszámíthatatlanok. A népmesék egyetlen tiszta eleme a nap, ezért Alexisnél a napba nézni, a napfényt választani egyet jelent önmagunk és embertársaink, a valóság megismerésével, a tett, az összefogás, a politikai harc vállalásával.
Ezt ismeri fel végül a regény hőse: „a nagy igazság az, hogy Haiti napja megmutatja, mit kell tennünk. Pierre Roumel, Jean-Michel, Paco, valamennyien megértették ezt”.
Alexis Jacques Roumain tanítványának, követőjének vallotta magát, az ő alakját örökítette meg a Naptábornok Pierre Roumeljeként. Jacques Roumain, aki a Fekete emberek című regényével vált világszerte ismertté, Haiti kommunista pártjának megalapítója volt, és életét adta hazája felszabadításáért. Őt tekintette Alexis példaképének, az ő útját járta, amikor a marxizmus iránti elkötelezettségben, a forradalmi gyakorlatban szabta meg írói és politikusi feladatát, s vallotta és valósította meg az áldozatkész népszolgálat eszményét.
„Egy nép, amely megszülte Jacques Roumaint, nem halhat meg” – amikor ezekkel a szavakkal adózott mestere emlékének, minden forradalmár meggyőződését fogalmazta meg: az áldozat nemcsak példaként, de útmutatásként is szolgál, s bár a veszteség felmérhetetlen, a történelmi haladásnak semmi sem állhat útjában.
Megjelent A Hét II. évfolyama 18. számában, 1971. április 30-án.
