Londoni levél 24.
Sajnos itt Londonban felmondott a tulajdonos, akitől béreljük a lakást, augusztus végén ki kell költöznünk, még fogalmunk sincs, hova. Kicsit infantilisak vagyunk a férjemmel együtt: kölcsönösen azt várjuk, hogy a másik majd csinál valamit, főleg talál egy pontosan ugyanilyen lakást, ugyanennyiért és ugyanitt. (Esetleg a Joliot-Curie téren, ugye tetszenek emlékezni Örkény hasonló problémájára.) Csak kicsi lakás jöhet számításba, mert nagyobbat csak akkor tudnánk bérelni, ha messze volna – ahhoz meg nem fűlik a fogunk. A mostani egy szűk mellékutcára néz, napot nem kap, de két percre van a Temze-part meg a Tower Bridge. Olyan, mint Pest belvárosában a Molnár utca, az is egy érdektelen, sötét utca, de érezni rajta a Duna-part közelségét. Mi is érezzük, hogy akiknek a hátsó fertályát nézzük, azok már a Temzére néznek.
Ezt a mostani lakást 450.000 fontért árulják, 34 négyzetméter, elsőnek nekünk ajánlották föl, de nem tudjuk megvenni. Ez mai árfolyamon (445-tel számolva) 200 millió forint, Pesten ugyanez 50 körül lenne. Ez persze a valutakurzus; ha az életszínvonalat nézzük, akkor az angol havi átlagkereset kb. 3 ezer font, tehát ez a lakás 150 havi átlagkereset. Otthon havi 500 ezerrel számolva, a 150 havi átlagkereset 75 millió volna – vagyis ez a lakás reáláron másfélszer drágább, mint Pesten. London egy drága város.
Én Isten bizony elhatároztam, hogy mai levelemben nem fogok a melegekről írni, ne mondják, hogy folyton ezzel jövök, a vízcsapból is mi folyunk. Erre mi történik? Az ingatlanos Henry mai levelében kérdezi, hogy hozhat-e szerdán vevőket megtekinteni a lakást (persze, tessék), és a levelének alján a cégszerű aláírás, telefonok stb. alatt egy széles kék csík: „Celebrating Pride with pride”, azaz „A Pride-ot büszkén ünnepeljük”, vagy inkább: „Büszkék vagyunk a büszkeségre”, és két összefonódó férfikéz, nyilván kézen fogva menő pár fényképéből kivágott részlet, belőlük csak ruhadarabok látszanak. A kezüket egy odarajzolt szivárványcsíkos szív köti össze. Nagyon kedves, és jólesik az ilyesmit látni, de persze ez nem nekem és a férjemnek szól, hanem a piacnak: most ezzel lehet kuncsaftokat toborozni, mutatni kell a nyitottságot és az elfogadást. Kicsit olyan ez, mint ahogyan minden élelmiszerboltban van már vegetáriánus, sőt, már vegán polc, és az eddig ártatlanul szunnyadó sárgarépa-konzervekre is ráírják nagy betűkkel, hogy „Vegán fogyasztásra alkalmas”. Biztosan sok embernek teszik ezzel kellemesebbé az életét, ahogy – nem tagadom – nekünk melegeknek is kellemesebb az élet, ha látjuk az elfogadó türelmet, még ha ezt piaci megfontolások mozgatják is. Nem gondolom ugyanis, hogy a szép Henry, aki az ingatlanirodától hozni szokta a vevőket, meleg volna, vagy egyáltalán érdekelné a dolog. Az viszont aligha véletlen, hogy akiket eddig hozott, három vevő, mind javakorabeli férfiak voltak kettesével; és persze nem tudhatom biztosan, de a szimatom az, hogy melegek voltak. Kicsi, drága lakás a város közepén, nekik is ugyanúgy megfelel, mint nekünk.
A hatvanas években olasz barátom vett egy leromlott tanyát Olaszországban a semmi közepén, és házilag – barátok, rokonok segítségével – kívánta felújítani. Idáig ismerős volt a dolog, de meglepő fordulat következett: vett egy teherautót (egy ócska tragacsot), hogy azzal szállítsa az anyagokat, sőt szükség esetén a segítő munkáskezeket is. Teherautót! Vett! Hát ezt lehet, csak így? Nálunk Magyarországon nem lehetett teherautót venni, egyszerűen nem árusítottak. Ebbe akkor bele kellett nyugodni, mint egy norvégnak abba, hogy őnáluk nem lehet narancsot termeszteni. Nem lehet, mert nálunk szocializmus van. Rengeteg dolog volt, amit nem lehetett, és nem olyan objektív okokból, mint a norvég klímaviszonyok, hanem csak. Persze futottak Magyarországon teherautók, de azoknak mindig valamilyen „közület” volt a tulajdonosuk, nem valaki, nem egy igazi, természetes személy. Folyóiratot se lehetett indítani. Egyházat se lehetett alapítani. Gyárat se lehetett nyitni.
Azt hittem, ennek a tilalmasdinak vége. De a dolgok lassan változnak, visszaesésekkel, ez már csak így van.
A minap mentem Pesten az utcán és egy szimpatikus kis söröző ablakára az volt kiírva: „Szeszesitalt az utcára kivinni tilos!” Eltűnődtem: vajon miért? Persze, föl lehet sorolni számos racionális okot, hogy miért ne vigyük ki a szeszt az utcára. Kilötykölődik és ragacsos lesz a járda (bár ez az üdítőre is igaz). Elálljuk a gyalogosok útját. Esetleg hangosan felkacagunk. Cigarettára gyújtunk. Szidjuk a rendszert, esetleg kiköpünk. Berúgunk és összehányjuk a járdát. Mármost ezek a veszélyek itt Londonban is fennállnak, hiszen itt is emberek az emberek, és mégis: itt természetes és kedélyes dolog a kocsma előtt álldogálni a sörünkkel a kezünkben, beszélgetni, cigizni (pláne amióta dohányzási tilalom van). Ezt szeretem az angolokban: csak akkor tiltanak valamit, ha nagyon-nagyon muszáj. És talán olvasóimat meglepi: ez az ő szemükben kifejezetten konzervatív érték. Nem korlátozni, nem beleszólni, csak a minimálisat. A nemrég elhunyt királynő jól tűrte, hogy karikatúrák és gyurmafigurák készüljenek róla, egy kötöttáru-boltban még Erzsébet-arcú horgolt kutyapárnát is láttam.
Ellenben Magyarország – talán kelet felé menet minden ország? – szereti a korlátokat és tilalmakat: ennek klasszikus példája, amikor a lángossütő kiírja: „Pénzváltás nincs!” Miért nincs pénzváltás? Olyan nagy fáradság volna reggelente beszerezni pár rúd aprópénzt? Nyilván megtehetné, de nem érzi helyénvalónak. És miért nincs melegházasság? Ártana az bárkinek? Nyilván nem, sőt néhány embert boldoggá tenne. De mások úgy érzik: az nem helyénvaló. Ezért jelenleg az a fonák helyzet, hogy Hegyeshalomban nem kelhet egybe egy meleg pár, de néhány kilométerrel arrébb, Nickelsdorfban igen. Már megint van valami, amit Hegyeshalomban nem lehet, Nickelsdorfban igen. Mint azelőtt banánt venni, meg Gorenje hűtőgépet, meg szabadon imádkozni.
Nem tehetek róla, allergiás vagyok a Hegyeshalom–Nickelsdorf határra. És most mintha a térképen egy újabb vastag vonalat húzna egy láthatatlan (azaz nagyon is látható) kéz a két falu közé.
Ha Hegyeshalomban nyitnék könyvesboltot, csak fóliázva árusíthatnám a Heartstopper című kedves, romantikus angol könyvsorozatot (írta és rajzolta Alice Oseman), amely két tinédzser fiú szerelméről szól, reményekkel, csalódással, fájdalmakkal és boldogsággal, ahogy az már a kamaszoknál lenni szokott. Nem is tehetném az ifjúsági polcra, ahová pedig való. Itt Angliában nagy siker, a könyvesboltokban az előtérben, a siker-asztalon van feltornyozva nagy halmokban.
A férjem pesti unokahúga, a tizennégy éves Gréti azt kérte, vigyünk neki egy sorozatot Londonból. Vittük a három kötetet. Igen, ha hozzá akar jutni valaki Magyarországon, majd ezután is hozzájut, ha értesül róla, ha van londoni nagybátyja – hiszen nincs betiltva, ahogy a lángossütőnél való pénzváltás sincsen betiltva, csak valahogy sokan úgy érzik: az az élet rendje, hogy ne lehessen már akárkinek akármit csinálni.
A szomorú ebben a könyveldugás-fóliázás dologban az, hogy a polgári szülők, ha gyermekeiket okosan akarják nevelni és felkészíteni az életre, majd megtalálják a módját, hogy ellássák őket meleg-tárgyú felvilágosító, érzékenyítő irodalommal. Mert ma, és a jövőben még inkább, tudni kell, hogy mi ez. Vagy maguk a fiatalok olvasnak angolul, járatosak az interneten, megrendelik postán, ami kell. A baj nem ővelük van, hanem az egyszerű hátterű, főleg falusi fiatalokkal, meg azokkal, akiknek fojtogatóan maradi a családi légköre. Ők, ha eljutnak a közeli városban a könyvesboltba, nem fogják ott találni azokat a könyveket – például a Heartstoppert –, amelyekből bátorítást és vigaszt nyerhetnének, életmodellt látnának, ha melegnek vagy leszbikusnak érzik magukat.
De más baj is van. Évekkel ezelőtt valaki kardoskodott, hogy a magyarországi iskolában ne legyen szó a homoszexualitásról, mert – idézem – „a jövő apáit és anyáit nem lehet kitenni ilyen hatásoknak”. Nem gondolta végig, hogy pontosan őket: a jövő apáit és anyáit kell kitenni ilyen hatásoknak, ugyanis ők fogják szülni és nevelni a jövő meleg és leszbikus fiataljait, és veszélyes, ha szülőként tanácstalanul állnak majd előttük, abban a hitben, hogy ez valami tragédia és hogy ők rontottak el valamit. Tetszenek érteni? Nem is a melegeket, vagy a jövendő melegeket féltem legjobban, hanem a jövendő szülőket. Mert elég nagy sokk szülőként ezzel szembesülni, ebben elkel a segítség. Ehhez bele kéne tudni lapozni egy-két értelmes könyvbe.
A fene egye meg, már megint erről beszélek. De ezen a hétvégén volt Budapesten a Meleg Büszkeség Menete, hát aktuális a téma. Mentünk felvonulni. Itt Londonban már megvolt a Pride, nagy karnevál, mint mindig. Anglia továbbra is, Brexitestül is, a szabadság hazája.
A szabadság őszerintük polgári, sőt kispolgári dolog: sörrel a kezemben a járdán, pénzváltás a lángossütőnél, házasság bármely két felnőtt ember között.
Magyarországon a szabadsághoz hagyományosan szükségesnek érezzük a nagy vízióval rendelkező vezetőt, a lelkesítő népvezért. Pedig elég, ha lehet teherautót venni és szabadon házasodni. A nagy víziók gyanúsak. A mostani brit konzervatív kormány teljesen víziótlan, nekem ez megfelel. Nem tudok semmi rosszat mondani a miniszterelnökre, Rishi Sunakra, csak mindenki úgy érzi, hogy elég volt belőlük. Rájuk ég lassan a Brexit gyomorforgató kampánya és káros utóhatása, Boris Johnson provokatív pökhendisége és fegyelmezetlensége, Theresa May ügyetlensége. Sunak most már hiába hat üdítően. A közhangulat az, hogy a konzervatívoknak menniük kell, jöjjön a Munkáspárt. Nem mintha azok sokkal jobbak lennének, de néha fehérneműt is kell cserélni. Vagy ahogy Mark Twain mondta (nemrég idézte föl egy bölcs barátom): „A pelenkát és a politikusokat rendszeresen cserélni kell. Ugyanabból az okból.”
Megjelent a Népszava Szép Szó (Kentaurbeszéd) rovatában 2023. július 16-án.
