Nádasdy Ádám emlékezetesen erős, szép versének csupán külsődleges, felszíni kontextusa ez, hiszen a vers tárgya nem a tárgyi, hanem – hogy úgy mondjam – az érzelmi környezet: a párkapcsolat, a pszichés státusz, a belső béke állandóságának vágya, vagyis egy elérhetetlen, örök illúzió. – A hét versét Keresztury Tibor választotta.
Maradni, maradni
Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.
Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.
Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.
Keresztury Tibor: Az állandóság dicsérete
A rend az íróasztalon. Hogy ugyanott, ugyanolyan szögben álljanak a tollak. És a szemüveg, a telefon, a naptár, a feljegyzésekre szánt jegyzettömb is pontosan ugyanott legyen. Ugyanoda kelljen nyúlni érte, ott találjuk akár csukott szemmel is. Mert ha nincs ott, felborul a rend. Elvész az ember biztonságérzete. A létezés otthonos magánya, rögzült struktúrája… Mennyit röhögtem bohó fiatal koromban a tárgyaikat pontosan ugyanúgy, a megfelelő szögben beállító kényszereseken; azokon, akik képesek felkelni az ágyból éjnek évadján, elalvás közben, hogy megigazítsanak egy könyvet a polcon, mert pár centire kilóg a sorból a gerinc. Aztán tessék: néha már-már tovább tart időben, mire a dolgaimat rendbe rakom, mint maga a megírandó feladat.
Nádasdy Ádám emlékezetesen erős, szép versének csupán külsődleges, felszíni kontextusa ez, hiszen a vers tárgya nem a tárgyi, hanem – hogy úgy mondjam – az érzelmi környezet: a párkapcsolat, a pszichés státusz, a belső béke állandóságának vágya, vagyis egy elérhetetlen, örök illúzió. Hogy ami jó, az mindig jó legyen, maradjon meg, szilárduljon stabil alappá, amire a hétköznapokat építeni lehet. Hogy kihagyhasson a figyelem, csendesedjen a szív, ne kelljen folytonosan készenlétben állni, hogy a bekövetkező változás majd ne érje az embert váratlanul és készületlenül. Hogy a fix pontok stabilak és rendíthetetlenek legyenek. A mű mesteri könnyedséggel villantja fel a nem kívánt változások – a vers kulcsszavával: az „átzuhanás” – különösen kellemetlen eseteit, helyzeteit, következményeit, a Nádasdy-költészet egyik markáns, jellegzetes eljárásmódjával egy szintre helyezve a változások olyan különböző rétegeit, kihívásait, mint a meggyűlölés-megszeretés, és a bútorok visszatologatása „privátba” a vendégek távozása után. A vers éppen ettől: a banálisan hétköznapi események tükrétől, kontextusától lesz nagyhatású: megterhel, kimozdít, összekuszál, ahogy a versbeli beszélőt is az a fölöttébb megviselő, folytonos változásokkal járó kellemetlen állapot, amit mindközönségesen életnek mondanak.
