A DOLOG KOMOLYRA FORDUL
Alekszej korán kelt és lement a földszintre. A lépcső nyikorgására hozzálépett Szavelics.
– Anna Mefogyjevna munkába ment. Minden második nap átjár oda. Nekem is ideje elindulnom. Maguk lesznek itt a háziak – közölte.
Nyugodtan megreggeliztek, aztán összeállították a jelentést mindarról, amit Paulus feldmarsallal kapcsolatosan megtudtak. Sztupkó leadta a jelentést. A főnöktől új parancsot kaptak: sürgősen kideríteni, melyik házban van Paulus, milyen létszámú a falu helyőrsége.
Úgy döntöttek, hogy ennek a falunak a tanulmányozásával Sztupkó foglalkozzék. El is indult, de hamar visszatért. Az arcára volt írva a félelem.
– Járőrbe botlottam. Megijedtem és visszajöttem. – Rövid hallgatás után még hozzátette: – Ha önnel vagyok, bátrabbnak érzem magam, ön tiszt, önbe nem kötnek bele olyan könnyen.
– Na, akkor ülj itthon – válaszolt Alekszej. Gondolatban örvendett, hogy a rádiós gyáva fickónak bizonyult. Legalább szabadon mozoghat. Így hát fogta magát és Usztyinovhoz sietett. Az őrnagy a ház közelében várta. Alekszej ismertette a főnöktől kapott újabb feladatot. Usztyinov megadta a helyőrséggel kapcsolatos adatokat.
– Tudod, tegnap Szadki faluban letartóztatták „Sipov főhadnagyot” és a rádiósát – közölte az őrnagy. – Az általad megadott leírás alapján ismertük fel,
– Ejha, hát mégiscsak elküldték!
– Amint látod, Seligher több forrás alapján akarja ellenőrizni a Paulussal kapcsolatos adatokat. Különben a következő jelentésed végén közöld vele, hogy a faluban két német kém letartóztatásáról beszélnek, akik Szadkiban kerültek kézre.
– Miért? – értetlenkedett Szamszonov.
– Jobb, ha a főnök csak rád támaszkodik, és megelégszik a tőled származó információkkal.
Ebéd közben Szamszonov elmondta a rádiósnak, hogy a faluban két német kém letartóztatásáról beszélnek. – Jelentsd a központnak! – utasította.
Sztupkó nem volt elragadtatva, hogy ismét működtetnie kell az adót. Félt, hogy elkapják. A front körüli övezetben, ahol ugyanabban az időben számos rádiókészülék működött, valamelyest álcázhatta magát. Itt viszont, mélyen a front mögötti szovjet hátországban, nem volt nehéz felfedezni egy új adó megjelenését. Ilyen irányú aggályait még annak idején, a hírszerző központban kifejtette. De a rádiós részleg munkatársai hevesen bizonygatták, hogy nincs veszély. Követelték, hogy gyakrabban jelentkezzen. Szamszonov megértette, hogy a rádiós központban egyszerűen rászedték Sztupkót. Végeredményben mit is jelent számukra egy Sztupkó? Készen álltak hasonló emberek százait feláldozni, csakhogy a szükséges információk birtokába jussanak. Az Abwehr nem fukarkodik az emberek életével…
Sztupkó rosszkedvűen kapcsolta be a készüléket. Alekszej magában nevetett rajta. Mi lenne, ha megtudná, hogy a szovjet kémelháritók detektorok nélkül is már régóta tudnak róla és jegyezték minden adását!
Az egyik rádiógramra a központ váratlanul így válaszolt: „Holnap reggel vendégeik érkeznek.” Közölte a felismerésre szolgáló jelszót.
A főhadnagy megkereste Usztyinovot és jelentette az újságot. Az őrnagy tüstént felhívta Sztálingrádot, a tábornokkal beszélt A fogadtatásra alaposan felkészültek. A dolog komolyra fordult.
A VENDÉGEK
Hárman voltak. Megálltak a ház előtt, szétnéztek, aztán egyikük felment a lépcsőn. Alekszej az ablakból figyelte őket. Aztán lement és kitárta az ajtót A küszöbön egy közepes termetű, jókötésű, hamuszürke arcú férfi állott…
– Szimagin főhadnagy? – kérdezte a százados.
– Igenis.
– A front-vezérkar műszaki osztályától érkezem. Egyeztetnünk kell az aknamezők térképét. (Ez volt a jelszó!)
– Rendben van. Nézzük meg az én térképeimet – válaszolt Alekszej.
A százados megfordult és intett kísérőinek. A vendégek a főhadnagyot követve lassan felmentek a manzárdszobába.
– Belickij vagyok – mutatkozott be a százados.
Negyven év körüli volt. Megbízható ember benyomását keltette. Hangsúlyozottan udvarias, és kitűnően beszélt oroszul. Egy nyurga őrnagy követte. Rudolfnak mutatkozott be. A harmadik, a rádiós, a közlegények egyenruháját viselte. – Úgy tudom, főhadnagy, önt azzal bízták meg, hogy számunkra szállást csináljon – szólt Belickij.
– Minden rendben van – felelte Alekszej.
Előző este arról tárgyalt Szaveliccsel, hogy hová lehetne elhelyezni az érkező „aknászfőnökséget“. Szavelics eleinte egyre csak azt hajtogatta: „Fogalmam sincs”. Aztán egy gondolat villant át agyán: „Megálljunk csak! Az unokahúgom holnap egy távolabbi faluba megy a mamához, a gyerekek után…“
Most Szavelics az említett házhoz vezette a vendégeket. Egy óra múlva Szamszonov és Sztupkó is odaindult. Rudolf és Belickij topográfiai térképet tanulmányozott.
– Foglaljanak helyet – mondta Belickij.
Szamszonov meg Sztupkó levetették a bekecsüket. Belickij kérdezősködni kezdett a környező falvak életéről, a helyőrségek létszámáról, a távközlési kapcsolatok állapotáról. A parancsnokság és a milícia székhelyei is érdekelték. Aprólékosan érdeklődött arról a házról, ahol Paulus és az őrség található. Szamszonov mindent elmondott, amit tudott. Az őrnagy hallgatta, és néha megjegyezte oroszul: – Ezt még ellenőrizni kell. Szamszonov megértette, hogy a csoport főnöke – Belickij.
A százados megkérte Alekszejt, hogy ebéd után vizsgáljanak át két nagyobb kiterjedésű mezőt a falusi út mentén, három kilométernyire a településtől. Meg kell állapítani, melyik terep simább, hol szilárdabb a talaj. Február utolsó napjai voltak, és déltájban felmelegedett az idő. A hó észrevehetően megrokkant, és kemény kéregként lapult a földre. Csak a lapályosabb helyeken és a gödrökben maradtak hóbuckák. Alekszej három óra hosszat csatangolt a mezőkön, melyek Belickijt érdekelték. Meggyőződött arról, hogy teljesen megfelelnek a rohamcsapat földreszállására.
Szürkületkor tért vissza a faluba. Mindenekelőtt beugrott Usztyinov őrnagyhoz. Mikor megtudta, hogy mi érdekli a vendégeket, Usztyinov bejelentette:
– Míg te a hóbuckákat méricskélted, Belickij Zavarikinben járt. Úgy látszik, személyesen kellett meggyőződnie a helyőrség létszámáról.
Az őrnagy egy Walter típusú pisztolyt vett elő táskájából és Alekszej felé nyújtotta. – Tartsd készenlétben a zsebedben. Légy óvatos a „vendégekkel”! Jegyezd meg: minden lépésüket követjük. Nem messze tőled a szomszédos házban van a helyettesem – Jegoricsev százados.
Ha valami adódna, menekülj hozzá.
A ROHAMCSAPATOT VÁRJÁK
Usztyinov gyakran telefonált Sztálingrádba, minden eseményről tájékoztatta a tábornokot. Óránként várták Seligher újabb sakkhúzásait. Arra az esetre, ha légi úton érkező csapatról lenne szó, gyalogsági és páncélos alegységeket válogattak össze a sztálingrádi csata után ottmaradtakból.
Usztyinov munkatársai egy percre sem vették le szemüket arról a házról, ahol Belickij csoportja lakott, de biztosították számukra a szabad cselekvési lehetőséget. Fontos volt, hogy Seligher úgy tudja: az események a terve szerint haladnak.
Persze Szamszonov volt a legnehezebb helyzetben.
Hamar meggyőződött Belickij hozzáértéséről, határozottságáról. Míg hiányzott, a százados hosszadalmason gyötörte Sztupkót, aztán Szavelicset vallatta. Anno Mefogyjevnát is alaposan kikérdezte, sőt Zavarkinba is sikerült ellátogatnia. Mit tudott meg? Értesülései vajon megegyeznek azzal, amit Szamszonov jelentett? A főhadnagy tudta, hogy egyetlen elhibázott lépés az életébe kerülhet.
Éjjel nem jött álom a szemére. Minden neszre felfigyelt. Egyszer csak megnyikordult a lépcső. A főhadnagy felugrott és pisztolyához kapott Sztupkónak. aki a padlón szokott aludni, csak hűlt helyét találta. Hová mehetett?
Belickijhez? Alekszej arcával az ablakhoz tapadt: a sötétséget fürkészte. A nyikorgás megismétlődött, Sztupkó érkezett. Szamszonov gyorsan visszabújt az ágyba.
Most már óvakodott rádiósától. Seligher megtiltotta Sztupkónak, hogy közvetítsen, és parancsot adott, hogy álljon Belickij rendelkezésére, tartalék rádiósként.
Reggel Alekszej Belickijjel és Rudolffal újra kiment a mezőre. A százados azért vitte magával, hogy tisztázzanak bizonyos részletkérdéseket. Szamszonov viszont átlátott a szitán: Belickijnek szüksége volt egy aknakeresővel felszerelt emberre, hogy elterelhesse magáról a gyanút.
Amikor a helyszínre értek, Belickij elküldte Alekszejt, járja végig a szakadékot, hogy pontosan megállapíthassák a sík terep határait. A főhadnagy, miután fél kilométernyit haladt, visszatért. A magas termetű Rudolf széles léptekkel mérte a mezőt széltében-hosszában. Néha megállt és noteszába jegyzett. – Vajon mi a célja – töprengett Alekszej. – Lehet, hogy leszállási pályát keres a repülőgépek számára? Szamszonovot egyre gyötörte a gondolat: ez a Rudolf bizonyára mérnökféle, repülőtér-szakértő. Belickij meg szakmabeli hírszerző, valószínűleg fehérgárdista ivadék.
Belickij megparancsolta Alekszejnek, hogy még egyszer járja végig a mezőt és állapítsa meg, nincsenek-e gödrök, kisebb terepszakadások. Ő meg Rudolffal együtt visszament a faluba. Mivel egymagában érkezett vissza, Szamszonov most már semmitől sem tartva találkozhatott Usztyinovval. Viktor Andrejevics, úgy látszik, mindent látott. Nyilván távcsővel.
– A „vendégek” a leszállóhelyet készítik a repülőgépeknek – mondotta az őrnagy. – Kibontakozóban van a dolog.
A következő napon maga Szamszonov is meggyőződött erről. Reggel Belickij és Rudolf ismét kiment a mezőre. Ez alkalommal velük volt a rádiós is. Alekszejt nem vitték magukkal. Belickij azt tanácsolta, hogy alaposan pihenje ki magát, mert nagy munka vár rá Zavarikin térségében.
Belickijt követve Usztyinov is a mezőre indult embereivel. Mindannyian fehér álcázóöltözetben voltak. A csekisták megbújtak egy domb mögött. Mintegy félóra múlva repülőgépmotorok zúgása hallatszott. Az őrnagy az ég felé emelte a távcsövet.
– Rádiós, közölje: négyszögünkben három fasiszta repülőgép jelent meg. Riadóztatni a géppisztolyos századot.
A repülőgépek kört írtak le a terep fölött, aztán ereszkedni kezdtek, de újra felfelé húztak és nyugati irányban
távoztak. Ez volt a főpróba.
Szamszonov délután a századoshoz ment, átvenni a megbízatást. Belickij és Rudolf konyak mellett ültek. Mindketten vidámak voltak.
– Á, főhadnagy! – szólította meg Belickij. – Óhajt egy pohárkával?
Szamszonov utasításokat kért. – Ma semmit. Majd holnap reggel megbeszéljük – vetette oda Belickij.
VISSZAKOZZ!
Azonban még aznap este találkoztak. Amikor besötétedett, valaki kopogtatott az ajtón. A főhadnagynak rossz előérzete támadt, kiment. Jobb kezével megragadta a zsebébe rejtett fegyvert. Belickij állott a pitvarban.
– Vége, főhadnagy, a mi teendőnk véget ért – jelentette be szárazon. – A főnök hazahív.
– Miért? – kérdezte Alekszej.
Belickij sokatmondóan elvigyorodott. – Itt a parancs: egy óra múlva távozunk. A falu mellett találkozunk. Délben már Ilovi állomásán leszünk.
Távozott, az ajtót becsapta. Szamszonov megértette, hogy valamilyen nagy fontosságú változás történt, melyről ő mit sem tud. Sztupkó megkérdezte: – Mi történt?
– Elmegyünk – felelte a főhadnagy. Aztán felment a szobába, felvette bekecsét és a sapkáját.
– Megyek Belickijhez a pontos útirányért – mondotta Alekszej és távozott.
A sötétség leple alatt a szomszéd házhoz szaladt, ahol Jegoricsev százados őrködött Azonnal felhívták Usztyinovot. Néhány perc múlva megérkezett az őrnogy
– A vendégek távoznak, Viktor Andrejevics – jelentette izgatottan Alekszej.
– Hogyhogy távoznak?
– Belickij bejelentette: megyünk haza, Zaporozsjéba. A főnök mindenkit visszahívott.
– Na, abból sem lesz semmi!
Az őrnagy nyomban parancsot adott Jegoricsev századosnak: Sztupkót meglepetésszerűen elfogni, Belickij csoportját pedig a falu végén feltartóztatni.
– Ülj le, Aljosa, pihenj – mondotta Usztyinov. – Csak megszimatolták ezek az ördögök, hogy Paulus nincs itt.
– Hogyhogy nincs itt? Hát hol van? – kérdezte Alekszej.
– Még február kilencedikén elvitték innen Moszkva alá, Krasznogorszkba. Valószínű, hogy az Abwehrnek csupán ma sikerült tudomást szereznie erről. Ezért rendelte el Seligher a visszakozzt Belickijnek. Viktor Andrejevics csak most mondta el mindazt, amit azelőtt titkolt. Anna Mefogyjevna valóban szakácsnő, az is igaz volt, amit Paulusról mesélt. De mindez a közelmúltban történt, ő meg – Usztyinov – kioktatta az asszonyt, hogy mindent úgy meséljen el, mintha most történt volna.
– S én ezt nem is tudtam! – sóhajtott el keserűen Szamszonov.
– Ne neheztelj rám, Aljosa – felelte az őrnagy –, jobb volt így. Ha tudod, mi az igazság, másképp viselkedtél volna, és gyanút ébresztesz Belickijben meg Sztupkóban. Most már itt kell maradnod, többé nem engedünk vissza Seligherhez. Hét ügynököt vesztett, s előbb-utóbb csak megtudja, kinek a keze munkája volt ez. S akkor elbúcsúzhatnál a fejedtől.
Az Abwehrnek nem vált dicsőségére ez a művelet: Paulust nem sikerült megszöktetni. Később, 1943 szeptemberében, Hitler parancsára viszont megszöktették Mussolinit.
Szamszonov a háború végéig Usztyinov mellett dolgozott. Néha sajnálkozott amiatt, hogy valószínűleg soha sem lesz alkalma a személyes leszámolásra Seligherrel.
– A háborúnak még nincs vége – mondta ilyenkor Usztyinov.
1944 nyarán Szamszonov repülőgépen egy partizánosztaghoz érkezett, s részt vett egy rajtaütés megszervezésében. Ennek során felrobbantottak egy német gépkocsit. Szamszonov azonnal felismerte a roncsban talált halottat: Seligher volt.
Válogatta és fordította: Szilveszter Lajos.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 9. számában, 1975. február 28-án.