1943. február 2-án ért véget a sztálingrádi csata, a második világháború egyik sorsdöntő eseménye. A szovjet hadsereg 91 ezer katonát és tisztet ejtett foglyul, köztük a 6. német hadsereg főparancsnokát, Friedrich von Paulus feldmarsallt. A fasiszta katonai kémelhárító szolgálat, az Abwehr, megkísérelte von Paulus elrablását. Erről az akcióról szól N. Vasziljev és A. Govorov írása, amely a Krasznaja Zvezda című lapban jelent meg.
– Néhány perce hívtak fel Moszkvából – közölte a tábornok. – Figyelmeztettek, hogy az utóbbi időben a hitlerista hírszerzés minden erejét latbavetve azt igyekszik megtudni, hol tartjuk fogva von Paulust. Véleményük szerint mi lehet a céljuk?
– Tán meg akarják szöktetni? – vélekedett Usztyinov kémelhárító őrnagy.
Usztyinov egy hideg, barátságtalan házban lakott, melynek falán rés tátongott, bomba nyoma. Szobácskája a háló meg az iroda szerepét is betöltötte. Usztyinov mégis úgy vélte, hogy a lakást illetően szerencsés volt.
Usztyinov őrnagy reggeltől estig fogoly tisztekkel bajlódott, egyenként halászgatta ki azokat, akiknek valamilyen közük volt a hitlerista hírszerző szolgálathoz. Gyakran éjszaka sem pihenhetett. Lám, most is sürgősen hivatja a tábornok.
– Nézzük meg még egyszer ezt a Paulus-ügyet. Pontosan tudjuk, hogy Hitlernek szüksége van rá – élve vagy holtan. Tekintély kérdése ez! És szeretné ráhárítani a felelősséget a Sztálingrád alatt elszenvedett vereségért.
Míg a tábornok beszélt, Usztyinovnak eszébe jutott a kolhozpiacon ellesett beszélgetés. Csak úgy odacseppent, nézelődni, és véletlenül hallotta, amint az egyik asszony a másiknak azt bizonygatta, hogy a fogoly náci feldmarsall Iloviban van. Akkor elmosolyodott: „Lám, működni kezd a pletykarádió!“ Most viszont óvatosságra intette az a beszélgetés. És nyomban beszámolt róla a tábornoknak.
– Szóval így állunk! – csodálkozott el felettese. – Úgy látszik, ezeket a híreket nem véletlenül terjesztik. Paulus valóban nincs messze a megnevezett helytől.
Kisvártatva a tábornok megkérdezte:
– Mondja, Viktor Andrejevics, Szamszonov főhadnagy már átment a frontvonalon?
– Nem. Holnap indul.
– Úgy vélem, amikor visszaérkezik a hitlerista hírszerző szervekhez, feltétlenül kifaggatják Paulus fogvatartási helyéről. Az Abwehr ellenőrizni fogja minden közlését. Elegendő ügynöke van ehhez. A legegyszerűbb lenne, ha
Szamszonov azt mondaná: „Nem tudom…“ De ez számunkra lenne kedvezőtlen, inkább mondja azt, az egyik egységben azt hallotta, hogy a feldmarsallt talán ilovi rajon egyik falucskájában tartják fogva, nem messze a Doni Front vezérkarától.
– Nem tűnik majd túlságosan pontosnak ez az értesülés? – kérdezte az őrnagy.
– Nem számít. Mindent összehangoltunk. Az Abwehr meg bizonyára ráharap a valóságízű információra. Közölje a parancsot Szamszonovval!
A SZÖKEVÉNY
Alekszej Szamszonov főhadnagy 1942 nyarán utasítást kapott a Sztálingrádi Front különleges osztályától, hogy lépje át a frontvonalat és adja meg magát a németeknek. A hitlerista parancsnokságon szökevénynek adta ki magát, aki az egyik doni rév parancsnoka volt, és a pánikba esett katonák és tisztek unszolására nem várta be a parancsot: a kelleténél hamarább robbantotta fel a kompberendezést. Ezért bizonyára főbe lőtték volna. Félelmében megszökött.
A hitlerista hírszerzés ugyancsak élénk érdeklődést tanúsított Szamszonov iránt. Napokon át vallatták: hátha sikerül valamilyen ellentmondást kihámozniuk az általa elmondottakból. De minden simán ment. Szamszonov alaposan felkészült. Az is igaz, hasonló esetek valóban megtörténtek, amikor még teljében folyt az ütközet.
Szamszonov néhány hónapot hadifogolytáborban töltött, sokat nélkülözött. Provokatőrökkel vették körül. De ő minden próbát kiállt, és ősszel a hitlerista ügynököket kiképző hírszerzői tanfolyamra küldték.
A német oktató, amikor észrevette, hogy Szamszonov jól ismeri a diverziós tevékenység problémáit, segédjévé léptette elő. 1943 januárjában bízták meg az első önálló feladattal. Sztálingrádtól keletre ért földet ejtőernyővel,
tizedikén hajnalban, Lenyinszik térségében szabotázsakciót kellett végrehajtania. Az itt áthaladó vasútvonalon szállították a frontra a szovjet csapatokat. A vasúton végrehajtott robbantásokkal a hitleristák könnyíteni próbáltak Paulus feldmarsall harapófogóba került csoportosulásának a helyzetén. De nem tudták, hogy január tizedikén megkezdődik a szovjet csapatok döntő támadása, és hogy a hadseregcsoportnak már csak napjai vannak hátra.
Szamszonov azonnal felkereste a Front különleges osztályát. Értékes adatokat hozott a hitlerista hírszerző iskoláról. Ekkor ismerkedett meg Usztyinov őrnaggyal. Együtt készítették el a feladat teljesítéséről szóló jelentést. Januárban Lenyinszk mellett, a hófúvások miatt kisiklott egy hadiszerelvény. A németek ezt Szamszonov javára írták. Ilyen „tarisznyával” bátran visszatérhetett.
… A tábornok gépkocsit adott Usztyinovnak. Az őrnagy azonnal Bekettovkóba utazott Szamszonovhoz. A főhadnagy, bekecsébe burkolózva, katonaágyán aludt. Az őrnagy felébresztette.
Alekszejnek nyílt, kissé csontos arca volt.
– Nincs semmi baj – nyugtatta meg az őrnagy. – Lássunk munkához. Kissé módosítunk a „munkaterveden”.
AZ ABWEHRNEK SIETŐS
A német tiszt, akihez a frontvonalon elfogott Szamszonovot vezették, bizalmatlanul tekintett a főhadnagyra. Amikor viszont Alekszej elmondta a jelszót és követelte, hogy azonnal kísérjék a parancsnokságra, megnyugodott.
A parancsnokságon Szamszonov jelentette, hogy eljutott Sztálingrádba. Nagy hatást keltett. A náci tisztek egyébként rosszkedvűen viselték el az eseményeket. Hová lett a hajdani gőg? A Sztálingrád alatt kibontakozott katasztrófa letörte önbizalmukat.
Miután mindent ellenőriztek, Szamszonovot február 17-én Zaporozsjébe vitték. Itt az egyik üzemi otthonban ütött tanyát az Abwehr-parancsnokság vezérkara. Azonnal Seligher őrnagyhoz vezették. A parancsnok hellyel kínálta és tolmácsot hivatott. Elégedett volt Szamszonov jelentésével.
– Ön, főhadnagy, kiérdemelte a pihenőt – közölte. – Csupán egy kis formaság van hátra: vesse papírra mindazt, amit elmondott. Aztán volna még egy kérdésem: nem hallott semmit von Paulus feldmarsallról? Hol lehet?
Alekszej csodálkozó pillantást vetett a főnökre, és nyomban Usztyinov jutott eszébe. Úgy látszik, nem véletlenül kereste fel az őrnagy akkor éjjel.
– Hogyne hallottam volna – válaszolt elgondolkozva. – Egy őrnagy mesélte a barátjának, mint kísérte Paulust Beketovkából a Doni Front vezérkarához, amely egy Sztálingrádtól északra fekvő faluban állomásozott.
– Zavarikin a falu neve?
– Nem emlékszem pontosan – válaszolta Alekszej.
– Nos, rendben – mondotta Seligher tettetett közönnyel –, ez nem is olyan fontos. Gratulálok, főhadnagy, feladatát jól teljesítette Három hónapi fizetéssel és tíz napi pihenővel jutalmazom.
Alekszej a jelentés elkészítésével töltötte a következő napot. Későn feküdt le. Reggei a parancsnokságra hivatták.
– A főnök elnézést kér – mondotta az iskola parancsnoka, Hans Raunach főhadnagy. – Pihenőjét egy héttel elnapolják. Ezalatt elő kell készttenüik egy csoportot, melyet a szovjet front mögé dobunk.
Szamszonov alig tudta elrejteni örömét, hogy jelentős dologba vonják be, és így fontos dolgokat tudhat meg. Az iskola parancsnoka bemutatta egy szabotázsakcióra kiképzett csoportnak. A csoport parancsnoka szovjet főhadnagyi egyenruhát viselt és tisztán beszélt oroszul, a többiek kevésbé jól, de azért tűrhetően.
– Na, ezekkel a gentlemenekkel kell foglalkoznia napi négy órát. – közölte Raunach. – Beszéljen nekik arról, milyenek az életkörülmények Sztálingrád tartományban, példák alapján mutassa be nekik, hogyan dolgozik a szovjet tisztikar.
Szamszonovnak egy teljes hét állott rendelkezésére. Számítása szerint a csoport átdobására február 23–24-én kerül sor. De hol? És mi lesz a feladatuk?
Elhatározta, közeledni próbál a csoport parancsnokához, aki „Sipovnak” nevezte magát. De nem sikerült összemelegednie vele. A „Sztupkó” névre kiállított okmányokkal ellátott rádiós megközelíthetőbbnek bizonyult.
Nagy bizalmasan megmondta Szamszonovnak, hogy a csoport feladata: megkeresni valamilyen parancsnokságot
Sztálingrádtól északra. Ennyi elegendő is volt. Szamszonov még aznap a városba ment. A vendéglőben ebédelt, aztán visszatértében belépett a postára. A rejtekhelyen hagyta a „Sipov-csoporttal” kapcsolatos jelentést
Február 20-án este Alekszejt váratlanul Seligher hívatta.
– Lám, Szamszonov, a pihenőt ismét el kell halasztanunk – közölte. – Aztán tíz nap helyett majd egy hónapot kap. Most sürgős dolgunk van. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ön a mi munkatársaink bármelyikénél jobban ismeri Sztálingiád tartományt. Miért ne lenne hát éppen ön a csoport parancsnoka?
Alekszej hallgatott. Kelepcére gyanakodott
– Egyetértek – válaszolta halkan.
– Helyes. Mi önöket, íme itt dobjuk át – hajolt a térkép fölé a főnök –. Medvegyev falu körzetében. Aknaszedőknek álcázva dolgoznak majd. Feladatuk: pontosan megállapítani, hol van Paulus feldmarsall. A további utasításokat rádión kapják. Kit vinne magával rádiósnak?
Szamszonov elgondolkozott és megkérdezte:
– Lehetséges Sztupkót?
– A kérdést már el is döntöttük – mondotta Seligher s közben felállt. – Mindössze 24 óra áll rendelkezésükre. Holnap este repülnek.
Február 22-re virradólag egy német katonai repülőgép két ejtőernyőst dobott le a szovjet csapatok mögé: Szamszonov főhadnagyot és Sztupkó szakaszvezetőt
A „SÓLYOM” JELENTKEZIK
Az ejtőernyőket elásták a hóba. A steppén szél süvöltött, kavarta a porhavat.
– Pirkadatig eltűnnek a nyomaink – jegyezte meg Szamszonov.
Meleg öltözetük ellenére alaposan átjárta őket a hideg.
Mikor már teljesen kivirradt, a főhadnagy elővette a térképet, betájolta magát, megtalálta a közeli falu felé vezető utat. Vállukra vették a súlyos „borjút” és elindultak. Alekszej kezében tartotta az aknadetektort, így feladatukat végző katonáknak tűnhettek.
Alekszej figyelmét magára vonta egy kicsi, cseppet sem mutatós, rozzant házacska. A küszöbön görnyedt hátú öregasszony állt.
– Jónapot, mamása! – köszöntötte Alekszej. – Meg lehetne itt kissé melegedni nálad?
– Már miért ne? Nem sajnálom én a helyet tőletek!
A kunyhóban jó meleg volt. Szamszonov szétnézett. A sarokban, a képek alatt asztal mellette, a fal hosszában – széles lóca, két szék. Ez volt a berendezés. Jobbfelől állott az orosz kemence.
A gazdasszony borús, szűk szavú volt. Alekszej enni kért. Vendéglátója hallgatagon tette az asztalra a füstös üstöcskét.
Reggeli után Sztupkó ásítva nyújtózkodott.
– Be jó lenne bár egy órányit szundítani, ragad le a szemem.
– Rendben, pihenj egyet – válaszolt Szamszonov pillanatnyi gondolkodás után.
Azon töprengett, miként lehetne Usztyinov őrnagyot minél hamarabb értesíteni megérkezéséről. A faluban állomásozó egységnek elvégre van parancsnoksága, s bizonyára a kémelhárítóktól is van ott valaki.
Miközben Sztupkó aludt, Alekszej átkutatta a ház minden sarkát, a padlásra is felnézett. Helyet keresett az adó-vevő készülék számára. De a padlás nem volt alkalmas erre. A mennyezet túlságosan gyengének bizonyult: elegendő rálépni, máris beszakadhat.
Eltelt vagy két óra. Alekszej felébresztette Sztupkót.
– Megjárom magam a faluban, kissé szétnézek – mondotta a rádiósnak. – Te nélkülem egyetlen lépést sem teszel.
– Megértettem, uram… bocsánat, főhadnagy elvtárs.
Szamszonovnak nem volt nehéz megtalálnia a parancsnokságot. Onnan a kémelhárító tiszthez kísérték.
– Szükségem van a segítségére, főhadnagy elvtárs! – közölte Szamszonov. – Kérem, hívia fel Sztálingrádot, a különleges osztályt, és közölje Usztyinov őrnaggyal, hogy a „Sólyom“ fontos feladattal megérkezett és várja őt.
A melegben elálmosodott, ledőlt a lócára, magára göngyölte bekecsét és nyomban elaludt. Arra ébredt, hogy valaki a vállát rázza. Felemelte a fejét és Usztyinovot látta maga előtt. Ott állt és mosolygott.
– Üdvözöllek, sólyommadár!
Összeölelkeztek, aztán az őrnagy azt javasolta, vacsorázzanak együtt. Vacsora közben Szamszonov aprólékosan beszámolt mindarról, amit a zaporozsjei hírszerzőközpontban látott, hallott. Véleménye szerint Seligher őrnagynak igen sietős a dolga. Azt követeli tőle, két-három nap alatt derítse ki, hol van a feldmarsall.
– Miféle ember ez a te rádiósod? – kérdezte az őrnagy.
– Az ukrán nacionalisták közül való. Óvatosan kell vele bánnom.
– Vigyázz rá. Ha észrevenné, ki vagy, idejében megadná a rádiójelt, és akkor minden dugába dől.
Alekszej átadta Usztyinovnak a rádiókapcsolatok diagrammáját és a rejtjelkulcsot.
– Ezért köszönet jár – mondta az őrnagy. – Most pedig menj, nehogy a rádiósod valamit megszimatoljon.
Holnap találkozunk.
Az utcán már sötét volt. Szamszonov nehezen találta meg a házikót. Benyitott, bevilágított zseblámpájával. Sztupkó fel volt öltözve, háta mögött a becsomagolt útizsák.
– Hol volt ilyen sokáig? – kérdezte ijedten. – Én már arra készültem, hogv kereket oldjak. Azt hittem, elkapták.
– Így jött ki a lépés. Megismerkedtem egy öregemberrel. Eltársalogtunk. Tud egyet-mást a bennünket érdeklő egyénről.
Még sokáig sugdolóztak, a következő napi teendőket beszélték meg. Alekszej semmi gyanúsat sem vett észre Sztupkó magatartásában
Reggel fekete fejkendős fiatal nő jelent meg a házban.
– Avdotja néne, él-e még? ! – szólította az öregasszonyt
Az öregasszony lemászott a kemencéről. Valamit tárgyaltak a pitvarban, aztán távoztak.
– Gyerünk, szedd elő a készüléket és azonnal közvetítsd, hogy megérkeztünk és nekiláttunk – utasította Szamszonov a rádióst. – Én addig az utcán leszek. Ha a gazdasszony visszaérkezne, feltartóztatom.
Negyedóra múlva a rádiós megmutatta az első jelentésre kapott választ: „Újabb közléseket várunk”.
Este Alekszej találkozott Usztyinovval.
– A rádiósod nem figurázik. Ma lehallgattuk. Épp ezért, légy nagyon óvatos – intette az őrnagy. Aztán kiterítette a térképet és ceruzájával egy településre bökött:
– Elmégy ebbe a faluba. Egyenest oda vezet az út, nem tévedhetsz el Találsz ott egy manzárdos házat. A házigazdának ezt mondod: „Szobácska kellene néhány napra”. A házigazda felesége szakácsnő Zavarikin faluban, ahol a náci tábornokokat tartjuk fogva, ő majd elmond ezt meg amazt. Hinnetek kell abban, amit mond.
– Világos, Viktor Andrejevics.
Szamszonov és Sztupkó útnak indult. Estefelé érkeztek a faluba. Alekszej egyszeriben felismerte a házat, amelyről Usztyinov beszélt neki. Egy dombocskán állott, kivált a többi közül.
– Próbáljuk meg itt – javasolta.
A pitvarban szakállas férfival találkoztak. Elnyűtt bőrmellény volt rajta.
– Tata, szobácska kellene néhány napra – szólította meg rögtön Szamszonov.
A férfi tetőtől talpig végigmérte őket, és így szólt:
– Kerül…
Jobb lábára sántítva, nehézkesen vonszolta fel magát a manzárdra vezető lépcsőn. Beléptek a kis szobába.
– Jó lesz?
– Persze, hogy jó! – örvendezett Alekszej.
Nem voltak szem előtt, és nappal is elő lehetett venni az adóvevőt.
A házigazda meghívta vendégeit egy kis frissen főtt krumplira. Sztupkó hallgatott, a főhadnagyra sandított. Szamszonov elfogadta a meghívást. Odasúgta a rádiósnak, hogy vegyen magához valamit. Aztán lejöttek egy tágas hodályba. Termetes asszony fogadta őket.
– Ismerkedjünk meg – ajánlotta a gazda. – A falubeliek Szavelicsnek neveznek. Ez pedig a feleségem, Anna Mefogyjevna.
Az asztalon jókora üstben főtt krumpli gőzölgött. Mellette alumínium tálacskában sósuborka. Sztupkó félkilós konzervvel, jó darab kenyérrel meg egy kis üveg pálinkával pótolta meg a vacsorát.
Az asztalnál inkább a háziak beszéltek. A vendégek szerényen üldögéltek, nagy ritkán tettek fel egy-egy kérdést. A háborúról beszélgettek, Hitlert szidták. A harmadik pohárka után az asszonynak egyszerre megeredt a nyelve:
– Ismerem én őket, az ördögfajzatjait! A szomszéd faluban német tábornokokat tartanak fogva. Én főzök nekik.
– Paulus feldmarsallt is látta? – érdeklődött Sztupkó.
– Hát hogyne! Külön házban lakik. Nagykutya. Egy generális meg egy ezredes van vele. Négy katonánk őrzi őket.
Elmesélte, hogyan élnek a fogságba esett német tábornokok, milyen az ellátásuk.
– Élik világukat, semmi gondjuk – jegyezte meg Szamszonov.
– Sosem elégedettek! Ez az ő Paulusuk szüntelenül panaszkodik, hogy rossz bort adnak neki. Lám, még jó bor is kellene őkegyelmének!
Sztupkó lélegzetvisszafojtva hallgatta. Később, mikor már szobájukban voltak, a rádiós így szólt Alekszejhez:
– A jó vadásznak a markába fut a vad. Úgy látszik, kedvez a szerencse.
Válogatta és fordította Szilveszter László
Megjelent A Hét VI. évfolyama 8. számában, 1975. február 21-én.