A költő születésének kétszázadik évfordulóján Nényei Pál író helyezi új megvilágításba Petőfi-képünket.
A “magyarok istene” és a keresztények Istene közötti különbségre is rávilágító interjút készített egy tanárként, íróként és drámaíróként is ismert pedagógussal a Magyar Kurír. A teljes beszélgetés ide kattintva olvasható.
Nényei Pál így vall: Petőfi költészetét tanítani is jó. Igazából tanítás közben lehet a legszorosabb kapcsolatba kerülni ezekkel a művekkel. “Petőfi nekem elsősorban költő, és sokkal kevésbé a szabadság lánglelkű apostola”, mert „a költőinket, akiket engedünk a napi politikai erőtérben elhelyezkedni, beszippantja a politika. Petőfi költészete ugyanis március 15-én – és a nemzeti emlékezetben is, sajnos – másodlagos jelentőségű a politikai szerepvállalása mögött.”
Petőfi „rendkívül sokszínű – és egyenetlen” életművének egyik rétege a tiszta költészet, amelyben „a vers olvasása a világ megismerésének eszköze. A tiszta költészet nem rám erőltet valamit, hanem miközben olvasom és felfejtem a költői képeket, aközben olyasmikre döbbenek rá, amiket olvasás nélkül sohasem tapasztalhattam volna meg.” „A tiszta költészet egyébként hasonlít az evangéliumi beszédmódhoz: az evangélium is csak akkor érvényes, ha az olvasója a saját életére vonatkoztatja. Anélkül holt betű.”
„Amikor Petőfi Sándor azt írja, hogy ’Talpra magyar, hí a haza!’, akkor nem annyira költő, mint inkább népvezér, szónok. De Jónás próféta óta már biztosan tudjuk, a szavak nem a legalkalmasabbak arra, hogy kimondásuk nyomán cselekedetek szülessenek, és hogy a világ megváltozzon.”
„A tiszta költészetben a vers célja önmaga. Nem üzen, nem tanít, és nem vezet a jó útra, hanem lehetőséget ad a világ és önmagunk megismerésére. A műalkotás ajtókat és ablakokat nyit.”
„Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a reformkor és a forradalom időszaka nem volt a kereszténység diadalmenete. Olyan, hogy ’Petőfi istenes versei’, nem létezik. (…) Ő abban nagy, hogy létezik a költészetének az a rétege, aminek az olvasói olyan megismerés birtokába kerülnek, mint a zsoltárok vagy az evangélium olvasói; azaz
jó Petőfi-verseket olvasva végső soron szakrális tapasztalatokra tehetünk szert.”
„Egyébként az igazán nagy művészek, a végső kérdéseket feltevő és azokkal küszködő művészek mind eljutnak a kereszténység nagy kérdéseihez. De Petőfi költészetében tematikusan a vallásosság üzenetét keresni teljesen értelmetlen időpocsékolás.”
A János vitézben bemutatott Tündérország Nényei szerint „nem a mennyország, sokkal inkább maga a valóságtól elszakadt őrület.”, hiszen „a romantika korában az őrület a kultusz egyik tárgya volt, hiszen minél őrültebb valaki, annál közelebb van a művészi igazsághoz.”
„Ahogy ’a magyarok istenének’ sincs semmi köze ahhoz az Istenhez, akit a kereszténység ismer, ezek az istenek irodalmi figurák, és elég rossz úton járunk, ha a teremtő Atyával akarjuk azonosítani őket. … Kölcsey Himnuszának istene is irodalmi figura, semmi több. Épp olyan, mint János vitéz, Hófehérke vagy Madáchnál az Úr.
A teremtő Atya, a megtestesült Szó ugyanis nem költőcskék műveiben szerepel, hanem egyedül a Bibliában, és ezt itt most elég komolyan gondolom.”
„Azt gondolom, amikor egy költő váteszkedni, prófétáskodni kezd, és az üzenete nem Istentől való, önjelöltté és nevetségessé válik.
Hiába tölti meg jelentéssel a nemzet emlékezete Petőfi forradalmi verseit, ezek ma már igazából üres vagy inkább egyenesen felháborító szövegek, jó esetben kordokumentumok: ugyanis csak akkor voltak érvényesek, amikor elhangzottak. A Nemzeti dal például 1848 márciusában. Vagy ha ezt a verset olvassuk, valóban talpra kell pattannunk, le kell ráznunk a rabláncainkat, megcsörgetnünk a kardot? Valóban sehonnai bitang ember az, ’ki most, ha kell, halni nem mer’?”
„Petőfi zseni, de olyan, mintha párhuzamosan több életműve született volna. Én nem fejlődési vonalakat látok a költészetében, hanem inkább a domináns hang megváltozását. Van a politikus Petőfi, akit ma is ismerünk és ’használunk’; a népies Petőfi, aki eljátssza, hogy a nép egyszerű gyermeke, nem is tanult semmit, csak úgy magától zseni, versei úgy nőnek a lelkéből, mint a vadvirágok a mezőn; és ott van aztán a kiábrándult Petőfi, aki sem nem népies, sem nem vátesz, az, akit a Felhők ciklus születéséhez kötünk, aki tehetetlenségbe süpped, és néhol szinte buddhista rezignációval szemléli a világot; s végül van Petőfi, a szörnyeteg, aki föl akarja robbantani a világot, aki gátlástalanul fröcsögteti a világra a gyűlöletét…”
„Ha megnézzük a politikai jellegű írásait, és föltesszük magunknak a kérdést, hogy most melyik pártnak lenne szüksége egy ilyen beállítottságú emberre, akkor az lehetne a válasz, hogy semelyiknek.
Kinek kell valaki, aki folyton akasztani akar, aki boldog és elégedett a lincseléstől, akinek a lelke szilaj gyűlölettel van tele, amit szét akar fröccsenteni a világba, s úgy gondolja, hogy a királyokat már csecsemő korukban föl kell akasztani. Szóval ez rettenetes. Erkölcsileg mindenképpen, poétikai szempontból meg sajnos értékelhetetlen.”
A Szemlélek cikke 2023. január 31-én.
