A karácsony előtti éjszakán pottyant be a magyar pedagógusok postaládájába az immár hagyományos miniszteri e-mail. Izgalomra nem volt ok, a tárcavezető főnöke már hetekkel korábban megmondta, hogy jövőre tíz százalék lesz a béremelés, tőle sztrájkolhatnak, fejre állhatnak vagy az ellenzékre is szavazhatnak akár. A levéltől tehát nem várt senki semmit – mondandót is legfeljebb a gyógyíthatatlan idealisták.
Mégse menjünk el szó nélkül Kásler Miklós sorai mellett, mert van itt valami, amiről a professzor természetesen nem emlékezik meg: hogy a most következő félévben fognak érettségizni azok a diákok, akik a Fidesz végtelen országlásának kezdetén indultak el – a miniszteri levéllel szólva – a „tudás rögös útján”. Hoffmann Rózsa rajtuk gyakorolta a szigor pedagógiáját; nekik kezdtek képességfejlesztő Nemzeti Alaptantervet írni, amelyből a végére valahogy mégis Takaró Mihály-féle nemzeti hőbörgés lett; alóluk államosították az oktatást; fölülük törölték el a 18 éves korig tartó tankötelezettséget, és őket próbálták minden erővel bepréselni a szakképzésbe, hogy aztán minél hamarabb odaállhassanak az összeszerelő üzemek szalagja mellé.
Eltelt tizenkét év – egy kiérlelt reformnyi idő. Mi meg ott tartunk, hogy aki jó helyre születik, az boldogul az iskolában, akit pedig szegénységbe szülnek, azt meglehet, írástudatlanul köpi majd ki magából a rendszer pár évvel később. A miniszter viszont, aki az évet csontok szortírozásával töltötte, azt írja karácsonykor a pedagógusoknak: „egy jó pedagógus (…) megmutatja gyermekeinknek, hogyan kell kiállniuk önmagukért, küzdeni másokért és a kudarcokból előnyt kovácsolni”.
Hát egy frászt, miniszter úr. Az önök dolga lenne, hogy kiálljanak a diákokért, hogy használható oktatást teremtsenek, mégpedig olyat, ahol akit kudarc fenyeget, azt rendszerszinten megsegítik. És önök nem tettek semmit.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. december 27-én. A szerző a Publicisztika rovat vezetője.