Manapság a diplomatikusság-tematikájú konferenciákra nem hívnak magyar előadót. Mióta a kisebbrendűségi érzést palástoló kivagyiság eluralkodott a kormány tagjain. Az elvük, hogy az identitás legerősebb bástyája az eredményesség, azt eredményezte, hogy a tudósítók nem közvetítik a sporteseményeket, hanem nemzeti büszkeségünket fényezik megállás nélkül. Ezért nem jelent meg egyetlen szakmai elemzés sem arról, hogy az Eb-n miért becsültük alá csoportellenfeleinket, taktikailag és formaidőzítésben miért vallottunk kudarcot. Addig Milák kritikáitól volt hangos a net, míg klasszis teljesítményt nyújtva második nem lett a világ pillanatnyilag legjobb úszója mögött.
Mindent megmagyaráz, ahogy a Nemzeti Sportnak, a PR zászlóshajójának Gyulay Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke a sportkormányra támaszkodva lazán ezt találta mondani: „Százszor jobb olimpiát tudnánk csinálni a franciáknál. Szervezésben, transzportban, szállásban, megközelítésben és a helyszínekben is. Ebben teljesen magabiztos vagyok.”
A héten megjelent GDP-adatok alapján talán némi szerénység indokolt lenne, főleg mert vettünk már lélegeztetőgépet, ami ajándékba sem kell senkinek, repülőteret, ami lebénult kis híján, építettünk stadionokat és akkugyárakat, melyek a látnokok jóslatai ellenére nem termelik a pénzt. Esetleg érdemes lenne Szilágyi Áronnal konzultálni, aki veresége után úriemberként nyilatkozott, nem bírózott, nem emlegetett doppingolást, elismerte, hogy ellenfele jobb volt. A többségnek ő a nemzeti büszkeség idolja – mert méltósággal nyerni és veszíteni a legnagyobbak erénye. Ebben biztosak lehetünk. Teljesen.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 32. számának Páratlan oldalán 2024. augusztus 9-én.
