Izland kicsi, de cseppet sem becsvágyó népe nem büszke dicsekvéssel kezdi és fejezi be a napot, szeret komfortosan élni. Ezért nem építenek ott százmilliárdokért stadionokat, hogy aztán pár ezren lődörögjenek benne – szóval nyugalom honol. Mikor az ott élő Z generáció felvetette, hogy elég lenne négy napig dolgozni egy héten, nem írták át az alkotmányt, nem tartottak konzultációt, rábízták az érdekeltekre. A munkáltatók és a munkavállalók állapodjanak meg, mi elfogadható a számukra, aztán 2015-ben 2500 munkavállalót érintő kísérletbe kezdtek, hogy kiderüljön, igaz-e, hogy a termelékenység csökken, az erkölcs és munkafegyelem pedig a szakadék felé veszi az irányt.
Négy év után már látszott, hogy egyes ágazatokban a termelékenység nőtt, a rövidebb munkaidőnek köszönhetően az izlandiak felszabadultabban élnek, a munka-magánélet egyensúly ideálisabbbá vált, több idő jut a családra, a baráti kapcsolatokra és a hobbikra. Kevesebb a stressz, magasabb az életminőség. A Z generáció által megjósolt előnyök beigazolódtak, ezért 2019-ben bevezették a négynapos munkahetet, az ott dolgozók 90 százaléka 36 órás munkahétre állt át – fizetéscsökkenés nélkül.
Szerencséjükre olyan messze élnek tőlünk, hogy senkinek eszébe se jutott a magyar modellt tanulmányozni, ahol a kormány még A munka törvénykönyvét is átírja a munkavállalók rovására az adókedvezmények mellett – hogy a multik ide telepítsék a gyáraikat. Igaz, az itt élők fizetésének vásárlóereje a béka fenekénél jár, a stressz nő, az elégedettségi index zuhan, a Z generáció még itthon élő része pedig a menetrendeket tanulmányozza: mikor indul járat Izlandra.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 37. számának Páratlan oldalán 2025. szeptember 12-én.