a propaganda természetéről, az ételfutárként dolgozó tanárról és arról, miért ne mondjuk ki sokszor a „türk basa” nevét
Életünket adnánk-e a fronton a Tiborcz Pista kastélyaiért? Hogyan kritizálta a rendszert Fábry Sándor? Miért lett a legkomorabb kötete az ősszel megjelent Prímszámok hóesésben? Milyen ajándékot kapott Demeter Szilárd? Miért kéne Jocky Tv helyett Tarr Béla Tv? Milyen egy nem hívő Jézus-szimpatizáns? Bödőcs Tiborral készített ünnepi interjúnkból mindenre választ kapnak. De fény derül még arra is, miként találhatunk értelmet a létezés értelmetlenségében; és hogy miért lepődött meg, amiért a karácsonyi címlapunkra került.
– Azt kérted az interjú előtt, hogy beszéljünk inkább az irodalomról. Nem elég inspiráló a közélet?
– Sok mindent megjelenítettem már szerény eszközeimmel a magyar nyilvánosság nem túl bonyolult viszonyaiból, és csak ismételni tudnám magam. Andi férjének téli és nyári gondolatai után felesleges a tavaszi és az őszi gondolatokból is videót csinálni. Ennek a pszeudo-feudál-patyomkin-hibrid-kleptomán-autokrata rendszernek a mozdulatlanság a sajátja. Ha néhány hétig nem olvassuk a Magyar Hangot – ami elő ne forduljon! –, majd újra felütjük, kiderül, hogy semmi sem változott, örök déjà vu, ugyanazokat a köröket futjuk. Mint egy búgócsiga.
– Amit egyetlen kéz búgat?
– A türk basánk hajtja a magyar nyilvánosságot, de nem szeretem megnevezni, mert egy kissé elkoptattuk már a nevét. A műsoraimban is alig esik róla szó, persze kihagyni sem lehet teljesen, hiszen ő dönt mindenről. De nem szeretnék olyan túlzásokba esni, mint a kritikus média egy része sajnos, ahol lelkesen misztifikálják a miniszterelnököt. Ironikusan, idézőjelbe téve, kigúnyolva, persze, de mégiscsak a nevét szajkózzák folyamatosan. Bármit csinál, abból azonnal hír vagy mém lesz. Nem szerencsés, ha újságírók teljes állásban mitizálják a basát, szelektálni kellene, és csak akkor kritizálni, ha annak valóban van tétje. Nem kell róla annyit beszélni, és kész. Kit érdekel, hogy meggyújtotta-e a gyertyát az adventi koszorún? Engem nem. Sokkal érdekesebb, hogy – a Peaky Blinders (Birmingham bandája – a szerk.) sorozatból kölcsönözve – van-e orosz hó a csizmáján?
– Gyakran a kormányközeli szereplők építenek mítoszt egy kritikus figura köré. Téged is többször megtaláltak az utóbbi időben, Demeter Szilárd szerint például „egyre butábban csinálod, amit csinálsz”.
– Igen, de ez is ugyanaz, mint amiről beszéltem. A fent említett egyén mondott valamit, a független médiumok pedig azonnal átvették, amitől a megszólaló úgy érezhette, hogy ő valaki. Pedig csak egy egyszerű kommentelő, aki véletlenül felszaladt a színpadra a produkció helyére. Kommentelőkkel nem kell foglalkozni, ahhoz túl rövid az élet.
– Nincs is hatással rád?
– Küldettem a kiadómmal az illetőnek egy példányt a könyvemből, ha ez hatás, beszéljen a mű helyettem. Még írtam is bele. Valami olyasmit, hogy „Csak azért is, egyébként meg, és éljen a haza!” Amire válaszul ő is postázta a saját kötetét. Így valósult meg a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Éljen a haza!
– Követed amúgy a propagandát, hogy naprakész maradj?
– Amennyire lehet, távol tartom magam tőle. Ha a gengszterek írják, íratják a zsarumagazint, egy idő után az unalmas, és nem mérvadó. Amúgy sem én vagyok a célcsoport. Annyi pénzt költöttek el a hazugságra, hogy abból akár megcsinálhatták volna, amiről most azért kell hazudniuk, mert nem csinálták meg.
– Talán éppen ez teszi annyira sikeressé a rendszert: a társadalomnak nagyobb szüksége van a hazugságra, mint a megoldásra?
– Sokkal kényelmesebb a hazugságok hintajában ringani, szerkesztő úr. És ebből is látszik, hogy nem egyetlen ember a felelős. Ezrek dolgoznak a hatalomgyárban, és húznak hasznot a propagandából, milliók pedig elviselik ezt az egészet.
– Különféle szintjeit találjuk a megtévesztésnek, ha lefelé haladunk: a Bayer Zsolt fémjelezte alpári acsarkodással például van dolga egy humoristának?
– Az említett komisszárból olyan gyűlölet árad, hogy ha csak megemlíteném a műsorban, attól tartok, én is gyűlöletet generálnék, amivel ugyanoda jutnék, ahová ő. A gyűlöletiparos hazugság-összeszerelőkkel nincs dolgom. De a jelenséget parodizálhatom úgy is, hogy nem nevesítem az elkövetőket. Ezért csináltam meg például a saját lejáratásomat Az igazság gyomrában című videóban. És az élet engem igazolt: nem sokkal azután, hogy megjelent a videó, a heccmédia is próbálkozott cikkecskékkel. Csak azok sokkal vérszegényebbek, fantáziátlanabbak voltak, mint az önlejáratásom, szerintem.
– A paródián keresztül nem válsz a rendszer részévé?
– De. Itt élek és ide adózok, ezeknek.
– Akkor egészen mégsem tudod kivonni magad a gyűlöletkampány hatása alól.
– Dühös vagyok, de a dühömet humorrá transzformálom. Vagy a szublimálom jobb szó ide? Legyen konvertálom! A személyes érintettségnél azonban sokkal fontosabb, hogy nem csak a saját problémáimról beszélek, hanem mások bajára igyekszem felhívni a figyelmet. Ez ideális esetben a politika dolga lenne. Ehelyett velem foglalkoznak? Én jól vagyok, köszönöm, foglalkozzanak inkább a megalázottakkal és megszomorítottakkal. De most már a válaszom közben is déjà vu-m van, mintha tíz éve ezt az interjút adnám. Ahogy Cseh Tamás énekli Bereményit: csak tíz év múlva ne ez a dal legyen.
– A közönség mennyit érzékel ebből a dühből?
– Érzékeli, ha jogos, azt is, ha nem. Lefelé sosem ütünk a poénnal, mindig azok kapnak, akik a hatalomban vannak, nagyképűek, gőgösek, pökhendik és az arcunkba hazudnak. A mi pénzünkből. Mi fizetünk – és ők fütyülnek. Ránk.
– Három gyermeked van, ketten már iskoláskorúak, apaként, az ő lehetőségeiket szem előtt tartva, hogyan látod az oktatás helyzetet?
– Nehéz az oktatásról beszélni, amikor egy tanár délutánonként ételfutárként dolgozik, és ha a nyolcadikos tanítványai pizzát rendelnek, akkor azt ő viszi ki nekik. Ez megtörtént eset.
– Ha a rendszer valóban egy búgócsigához hasonlít, akkor meddig maradhat minden ugyanolyan?
– Nem tudom. És abban sem bízhatunk, hogy utána minden jó lesz. Miért lenne? Másképp lesz rossz, ha ez a rendszer eltűnik. Talán nem lesz ennyire képmutató, de a farizeusok és a hipokriták oldalfüggetlenek, esetleg van úgy, hogy elzavarhatók, ha kiderül róluk.
– Beszéljünk helyettük akkor az irodalomról. Bár, ha a könyvek szóba kerülnek, máris újra a közéletnél tartunk: miért nincs például befóliázva a köteted, amelyben Sztálin és Hitler homoszexuális kapcsolatát ábrázolod?
– Pont erre utaltam az előbb. Könnyen egydimenzióssá válhatunk. Magyarországon sok véleményvállalkozó él abból, hogy hangosan rágja a gumicsontot. A legkisebb kockázatot azok a megmondóemberek vállalják, akik az ellenzéket bírálják. Minek? Nincs is ellenzék. Mondjuk, én is bírálom az ellenzéket – ami nincs – a mostani műsorban, de el is mondom, hogy van kétmillió ellenzéki szavazó, csak épp ellenzék nincs, na jó, nem nagyon van. Felteszem a költői kérdést: vajon hány ellenzéki szavazó lenne, ha lennének igazi, átütő ellenzéki pártok?
– Humoristaként van felelősséged ebben, neked tenni kell a változásért?
– Sokszor elmondtam, hogy a legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálok jó könyveket és műsorokat írni. Korábban a petíció volt az értelmiség legfőbb fegyvere. „Te aláírtad?” – kérdezték egymástól, és rögtön meg is nyugtatták a lelkiismeretüket, hogy tettek valamit a hazáért. Mára a Facebook vette át a petíció szerepét: „megosszam, ne osszam meg?”. Súlyos dilemma, hogy mennyire kell részt vennem a közéletben a fellépéseimen túl. Van olyan felkérés persze, amit gondolkodás nélkül elvállalok, például a zeneipari főispán a Kispál és a Borz tavaly nyári, orfűi koncertje előtt. A Kispál volt kamaszkorom egyik soundtrackje, nem mondhattam nemet Lovasinak. És ugyanilyen fontos volt a civilek megkeresése is, abból készült az adó egy százalékának felajánlására inspiráló kis videó. Máskor is segítek, segítettem, ha tudtam, de aktivizmus helyett, mellett értékes dolgokat kell alkotni, mert az szolgálja legjobban a… nem is tudom, mit. A hazát, a nemzetet, az emberiséget?
– A direkt hatás sem hanyagolható el: az írásaid gyakran erős rendszerkritikával élnek.
– Fábry Sándor bizonyította be, hogy mennyire kritikus vagyok. Amikor a Mulat a Manézs című előző könyvemet olvasta, először lelkesen hívott, hogy milyen jó dumája van ennek a csávónak, de a könyv végére érve elkomorult, azt mondta, olyan a regényem, mint egy Boeing, amit töltenek, töltenek csak kerozinnal, de sosem száll fel. Bírálatnak szánta, de nem engem talált el vele, mert én pont ezt akartam ábrázolni, hiszen éppen ilyen rendszerben élünk. Töltik Magyarországot kerozinnal, de képtelen felszállni.
– Mentségére szóljon, hogy a Mulat a manézs egy diktátorregény – és egyben annak paródiája –, amely a Hettikánia nevű cirkuszbirodalmát irányító majom, Luigi végnapjait meséli el. Talán nem véletlen, hogy a történet számos részletét fedezhetjük fel magunk körül.
– Az új argentin elnök is Luigi köpönyegéből bújt elő. Még nem mélyedtem el az életművében, de amit eddig láttam, ígéretesnek tűnik. Láncfűrésszel politizál: oktatás, egészségügy, kultúra? Levágni. Bár végül is nálunk is ez volt, csak nem ennyire látványosan. Oktatás, egészségügy? Megkapja P. Sándor! Itthon is megy a fűrész, csak azt mondják róla, hogy körömolló.
– A szerepvállalásodhoz más irányból közelítettek azok, akik azért kritizáltak, mert a Librinél maradtál azután is, hogy a kormányközeli Mathias Corvinus Collegium felvásárolta a könyvkiadó és -terjesztő vállalatot?
– Kattintásvadász nevem van pár hírhedt poénom miatt, a hiszterizált közéletben jól felhasználható különféle célokra. A munkásságom kis része az aktuálpolitika, de sokak számára nyilván fontosabb, hogy mit gondolok az MCC területfoglalásáról, mint hogy mi hangzik el a stand-up estjeimen a gyerekkoromról, vagy a könyveimben ezernyi más dologról. Sokkal többet gondolkodom arról, hogy mit húzzak ki a szövegből, hogyan formáljam, melyik jelző a legpontosabb, rendben van-e a mondat. A miniatűröknél az volt a fő kérdés, ami a japán festészetben is: hogyan lehet minél kevesebb ecsetvonással minél többet kifejezni. A hatáskeltés kerülése is egyfajta hatás, ezzel kísérleteztem. A minimalizmust próbálgattam, ahogy Szomory mondja: nagy zenekarom most pihent.
– Nem kerülheted ki a választ: kollaboráns vagy, mert nem hagytad ott a kiadót?
– A könyveim magukért beszélnek. Folyamatosan mérlegelnem kell, persze, hogy meddig maradok a Librinél. Ha drasztikus változás történik a kiadónál, lecserélnek szerkesztőket, művészeti vezetőket, akkor távozom.
– A könyveid eddigi sikere arra utal, hogy mégis vannak olvasók Magyarországon. Az irodalmi élet mennyire fogad el téged szépíróként?
– Az a leggyanúsabb, amikor valaki biztosít róla, hogy amit írok, az irodalom. Ha valóban az, miért kell biztosítani róla? Ismert a nevem, az arcom és a hangom, nyilván minden szöveg mögé odaképzelnek, ami irodalmi szempontból nem előnyös. Ahogy az sem, hogy Magyarországon a populáris kultúra és a magas kultúra viszonyát a kölcsönös lenézés és a félreértés határozza meg.
– A négy megjelent köteted íróvá tett, vagy továbbra is humorista vagy, aki ír?
– Valahogy így.
– Legújabb stand-up esteddel jártad az országot, a külvilág egyre komorabb eseményei – járvány után gazdasági válság, háborúk és terrorfenyegetettség – változtattak a közönségen?
– Talán a közönség is változott, a műsorom azonban egészen biztosan: keményebb lett, markánsabb, mint a korábbiak. A háború, a klímaválság és a hazai kilátástalanság erősen nyomot hagyott rajta. Humorral tálalom a témát persze, máshogy nem is lehetne feldolgozni. A stand-upon sokszor számon kérik, hogy miért nem válik mentálhigiénés terápiává, és miért nem foglalkozik mélyebben a traumákkal. De hát éppen a traumákról beszélek, csak úgy, hogy közben röhögünk. Sokkal jobb ez, mint pátosszal telve vagy okoskodva szajkózni a közhelyeket.
– Önök szerint egy halott csecsemő nem lehet szép? – teszi fel a kérdést a Prímszámok hóesésben egyik írásában egy Vlagyimir Putyinra megtévesztésig hasonló diktátor. A háborús vicceknek mekkora a morális felelősségük?
– Jaroslav Hasektől Karl Krauson át Joseph Hellerig és tovább Vonnegutig hatalmas hagyománya van a háborús humornak. A fekete humor és a morbid humor lényege, hogy azon röhögünk, amin másként csak sírnánk, mert annyira szörnyű, és így éljük át a tragédia mélységét. Ebben az írásban egyébként a Cárevics elvtárs Dosztojevszkij-hősként beszél.
– Ukrajnában, a fronton százak halnak meg naponta, miközben nem is olyan messze onnan mi elképzelni sem tudjuk, mit jelent a háború.
– Terrence Malick amerikai rendezőnek van egy csodálatos filmje, az Egy rejtett élet, egy osztrák férfiról, aki a második világháború alatt megtagadta, hogy a nácik oldalán harcoljon, döntéséért kivégezték. Az elsőhúsz percben csak mezőgazdasági munkát látunk, semmi más nem történik, gyönyörű. Osztrák idill, de nem giccses Milka csoki csomagolásban. Gyerekkorom szénaillata lengi be a jeleneteket. Ilyen bevezető után teszi fel a kérdést, hogy vajon miért harcoljon ő Hitlerért. Ez elgondolkodtat, hogy vajon Magyarországon mi történne, ha háborúba keverednénk, és nem azon az oldalon, ahová jogilag tartozunk, a Nyugatra gondolok, igen, amit verbalice, óriásplakátilag reggel, délben meg este támadunk. Életünket adnánk-e Tiborcz Pista kastélyaiért?
– Buddha visszatérő szereplője a Prímszámok hóesésben szövegeinek. Ez alkotói lázadás a világ borzalmai ellen?
– Abszurddal átitatott miniatűröket írtam. Itt vagyunk a bolygón, a jeges űrben, értelmetlennek tűnik az egész, és mégis értelmet kell találnunk benne. Erre számos stratégia létezik, és ezek közül az egyik a vallás, így a buddhizmus is, ami szerintem nagyon közel áll az abszurdhoz. Tulajdonképpen én mindent abszurdnak látok.
– A humoron túl is keresel értelmet az értelmetlenségben?
– Az alkotásban találok értelmet. Egyébként úgy vagyok az élettel, ahogy Woody Allen mondja az Annie Hall elején, amikor egy üdülőben beszélgető két idős hölgyet idéz. „Milyen rosszul főznek itt. Igen, és milyen kis adagokat adnak.” Ez különösen aktuális most, hogy Woody Allen beköszönt Kern Andrásnak. Utána meg állítólag rendelt tőle két kakaós csigát a Margit körúti Lipóti pékségből.
– Kern András szabálytalan parkolása benned is mély nyomokat hagyott?
– Tudom, hogy elítélendő, hogy a járdán állt meg a kocsijával, de képtelen vagyok rá haragudni, hisz itt autópályákat lopnak el rendkívül kereszténydemokrata módon, és akkor Kernről kell hetekig cikkezni? Úgy nőttem fel, hogy apám nézte a tévét, és ha Kern, Koltai, Őze Lajos vagy Latinovits tűnt fel a képernyőn, elkezdett üvölteni utánam, én meg bárhol voltam, bármit csináltam, azonnal rohantam, nehogy lemaradjak róluk. Kérdés persze, hogy a népszerűművészek többet engedhetnek-e meg maguknak. Azt hiszem, nem.
– Te többet engedsz meg magadnak?
– A népszerűséggel együtt járhat a megnövekedett ego. Erre nekem is vigyáznom kell, de szerencsére a családom mindig visszaránt a földre. Amikor hazamegyek, a gyerekeimnek nem mondhatom, hogy „viselkedjetek, mert ma ötször visszatapsoltak”, ez őket egyáltalán nem érdekli. Ahogy hazaérek, egyből visszazökkenek a normális kerékvágásba.
– A kocsma, ahol beszélgetünk, mint kiderült, angolóráid helyszíne. A nyelvtanulásban ott az emigráció lehetősége?
– Én ezt a régiót értem a legjobban, itt élek, ebben tudok dolgozni, nem szeretnék máshol élni. Csak muszáj lesz.
– Kivándorolni?
– Nem, csak a műsoromban szoktam ezzel viccelni. Maradok. Ez a hazám, miért kéne bárhová mennem? Azért, mert a hatalom narratívája szerint egyesek magyarabbak nálam, attól még én is itt élek, itt vagyok otthon. Nem hiszem, hogy kevesebbet tennék a magyar kultúráért, mint az, aki döngeti a mellét, hogy mekkora magyar, de ha azt mondom neki, hogy Mándy Iván, gondolkodik, melyik csapatban focizik.
– A kultúra teszi a magyart?
– Az elmúlt kétszáz év történelméből a művészeti alkotások maradtak fenn. Sokkal nagyobb hatással volt a nemzeti identitásra például az irodalom, mint a politika.
– A jelenlegi rendszerből mennyit őriz majd meg a kulturális emlékezet?
– A hatalom gőgösen magyarkodik, és közben elsorvasztja a kultúrát. Mi ebben a nemzeti? Pedig az lenne az igazi nemzeti politika, ha a tehetségeket karolnák fel, és nem azokat, akik behódolnak nekik. Pintér Bélánál kreatívabban, autentikusabban senki nem használja a magyar népi kultúrát, népzenét, és neki kell kalapoznia? Rendezzen a Hajdu Szabolcs annyi filmet, amennyit tud, és legyen közte egy csomó remekmű! Ha áldozhatok egyet sznobságom oltárán: a Jocky Tv helyett talán Tarr Béla Tv kellene, ahol reggeltől estig mennének a Maestro művei. Hogy lehet az, hogy a mainál sötétebb korszakokban csak elkészültek Fábry Zoltán, Makk Károly, Jancsó, Szabó István, Sándor Pál, Gothár, Jeles, Huszárik, Bereményi, Bódy filmjei – meg a jobbnál jobb dokumentumfilmek? Csak nem volt nemzetibb a tömeggyilkos Csermanek-éra?
– Az ünnepi számba készül az interjú…
– Csodálkozom is, hogy Beer Miklós helyett én leszek a címlapon. Bár ennek is megvan a szépsége. Egy konzervatív, keresztény lapba egy nem hívő Jézus-szimpatizáns adja az ünnepi interjút. Úgy érzem, hogy a megbékélés, az irgalom és a szeretet csillagszórói gyulladnak ki.
– Mit jelent az, hogy Jézus-szimpatizáns?
– Amikor a Monty Python tagjai a Brian élete című filmet készítették, alaposan beleásták magukat Krisztus történetébe, és minél többet olvastak róla, annál nagyobb rajongói lettek Jézusnak. Így vagyok ezzel én is.
– Megváltozott az ünnep jelentése számodra, amióta saját családod van?
– Mindennap csodálatos ránézni a gyerekeimre, ebből a szempontból az ünnep ugyanolyan, mint bármelyik hétköznap, vagyis inkább minden hétköznap ünnepnap. De legalább fellépni nem kell mennem, betlehemes standupom nincs.
– Rajongóként hogyan látod a kereszténység politikai felhasználását?
– Humoristaként a képmutatás az egyik fő kutatási területem, és Magyarország aranybánya ilyen szempontból. Úgy hallottam, Jézus országa nem e világból való, akkor talán az egyháznak is kevésbé kéne közel kerülnie az e világi hatalmakhoz. Ha Jézus visszatérne, az Origo kiválóan le tudná járatni.
– Ideális végszó, mégse zárjuk a kormánymédiával: hogyan lehet elkerülni a propaganda károkozását?
– Egy dolgot tehetünk: műveljük kertjeinket. Ha még nem épült a helyükre akkugyár.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 51-52. számának (2023. december 22. – 2024. január 4.) nyomtatott változata.
