Fotó: Brandon Bell / Reuters
„Tőke és fasizmus jegyesek” (József Attila)
Január 20-án iktatják be Donald Trumpot, ekkor kezdődik második mandátuma a tragikomikus republikánus „politikusnak”, illetve második történelmi próbálkozása a fasizmusnak, hogy hatalomra törjön az Egyesült Államokban.
Ennek a borzalmas alkalomnak az ürügyén érdemes visszatekinteni a fasizmus térnyerésének első próbálkozására.
Az Egyesült Államok persze mindig is egy velejéig rasszista, eleve népirtásra, gyarmatosításra, rabszolgaságra és a demokratizáció megkerülésére épült birodalom volt, különböző intenzitású plutokráciaként lehet leírni, amelyet a nyolcvanas évektől kibontakozó neoliberális gazdaságpolitika még elviselhetetlenebbé tett milliók számára. Ez a kiindulópont.
Napjaink fasizmusa
A rendes, tankönyvi fasizmus mégsem jellemezte a birodalmat, az a fasiszta politika például, amelyet Jason Stanley ír le könyvében, és amelyet egy korábbi recenziómban így összegeztem: „a mitikus múlt, a propaganda, az antiintellektualizmus, az irrealizmus, a hierarchia, az áldozati szerep, a törvény és rend, a szexuális szorongás, illetve Szodoma és Gomorra, és a »munka szabaddá tesz« elve”.
Stanley, bár jó kiindulópont, talán túlságosan is egyoldalúan közelíti meg a kérdést: nem sokat gondolkodik a fasiszta politika támogatóinak valós igényein és sérelmein, a kapitalizmushoz való viszonyt sem igazán bontja ki, a propaganda is meglehetősen szubjektíven kezeli, ráadásul úgy
Ezzel szemben TGM rámutat arra, hogy a(z általa már poszt-nak nevezett) fasizmusok „nem totalitáriusok, csöppet sem forradalmiak, nem erőszakos tömegmozgalmak és irracionalista, voluntarista eszmerendszerek kinövései, s még tréfából sem játszadoznak az antikapitalizmus gondolatával”. Egy olyan politika bontakozik ki szerinte, amelynek lényege a honpolgárság és emberség újbóli kettéválasztása. Mint írja, a posztfasizmus „tökéletesen belesimul a fölvilágosodás-ellenes liberális demokráciába, amelyben az állampolgárság újra uralkodói kegy, ahelyett, hogy általános érvényű emberi jog volna”, ráadásul „virul a globális kapitalizmus tágas kitinpáncéljának a védelme alatt”.
Szemben a megszokott tévhitekkel, a fasizmus tőkebarát. Hogy a megvalósíthatatlan utópiaként elkönyvelhető emberarcú kapitalizmussal valóban összeegyeztethetetlen, ez igaz ugyan, de a kapitalizmus megvalósult formája sem összeegyeztethető a demokráciával – még a demokráciának nevezett „képviseleti” torzulással sem. A kapitalizmus tökéletesen jól megfér a totalitárius rendszerekkel, része a rabszolgaság, a környezetrombolás, az emberi jogok sárba tiprása, sőt: születésétől fogva ez tartotta életben, és működteti a mai napig. Az egyik ember iPhone-ja a másik ember gyermekek által végzett bányászmunkája.
Az első: az elmaradt tragédia
A fent olvasható rövid alapozó után hadd emlékezzünk meg, hogyan is zajlott az első fasiszta puccskísérlet az Egyesült Államokban – amelyet szerencsére sikerült kivédeni. 1933-ban zajlott le az úgynevezett „Wall Street puccs”, amelynek során a demokrata párti Franklin D. Roosevelt elnököt akarták eltávolítani hivatalából, helyette pedig Smedley Butlert, a tengerészgyalogság tisztjét megtenni az ország diktátorának.
Ez eddig különösebben nem érdemel figyelmet, ha arra gondolunk, hogy a Capitolium január 6-i ostroma, még ha inkább komikussá vált is, valami hasonlót célzott meg. Ami fontos számunkra, az az összeesküvők kiléte: nagytőkések, többek között a J.P. Morgan amerikai bank és Thomas W. Lamont bankár, George W. Bush elnök apja, Prescott Bush, Irénée du Pont üzletember, illetve a General Motors, a General Foods és más nagyvállalatok vezérigazgatói.
A húszas évek végén kibontakozó nagy gazdasági világválság – amelyhez képest a 2008-as is apró botlásnak számított – 1933-ig tartott, Roosevelt elnöki hagyatéka pedig ennek az összeomlásnak a kezeléséről szólt. Az ő nevéhez fűződik a New Deal, amely jelentős állami beavatkozással enyhítette a válság okozta terheket. Többek között a tömeges munkanélküliség okozta problémákat kezelte azonnali támogatásokkal és munkahelyek létesítésével, a mezőgazdaság lábra állításával, számos törvény született a gazdaság helyreállítására, a lakhatási problémák feloldására elsősorban az alacsony keresetűek számára, illetve liberalizálta az amerikai kereskedelmet.
FDR a leghosszabb ideig szolgáló elnök az Egyesült Államok történetében, 1933 és 1945 között foglalta el székét. Ez azt jelenti, hogy a második világháborúhoz is szorosan fűződik a neve – a mai gyakorlatokkal szemben pedig a háború nem a tömegek elszegényedéséhez vezetett, hanem fontos jóléti programokkal a stabilitásukat sikerült garantálni.
FDR-t természetesen nevezték kommunistának is jobboldali kritikusai, ez azonban nyilvánvalóan a szokásos félrevezetés: a komcsizás szelleme örök, legyen bármennyire bárgyú is. Jobboldali körök azonban valóban megpróbálták eltávolítani az elnököt a hatalomból, ráadásul tőkésekkel közösen. A konspirátoroknak bőven volt anyagi fedezetük, fegyverük, és hogyha a megfelelő embert választották volna ki diktátor-jelöltnek, még az is lehet, hogy ma más történelmet tanulnánk.
Szerencsénkre a fasiszta-tőkés összeesküvés (ijesztő szóhasználat: hiszen pontos) a bizonyos Smedley Butlert választotta ki a „főtitkári” pozícióra, aki azonban republikánus létére szimpatizált az elnökkel, és leleplezte a terveket.
Az ügyet 1934-ben kezdték felgöngyölíteni. Butler vallomása szerint Gerald C. MacGuire, az akkoriban elégedetlen amerikai veteránok connecticuti parancsnoka kereste meg őt, hogy az ország vezetőjévé tegye meg. MacGuire maga az olasz fasisztákat és német nácikat kereste fel, hogy tanulmányozza a veteránok szerepét ezek hatalomra jutásában. Azt tervezte, hogy a mögötte álló tőkések és félmillió ember fegyveres támadásával sikeres puccsot hajthat végre.
A vádakat minden érintett tagadta, bizonyítékok hiányában nem ítéltek el szereplőket, bár azt megállapították, hogy valóban terveztek egy fasiszta puccsot. Roosevelt elnök maga is közbelépett, hogy a vallomások ne kerüljenek napfényre. A tárgyalások átiratát 1967-ben publikálta John L. Spivak újságíró.
A második: a várományos tragédia
Amit tanulni lehet a közel száz évvel ezelőtti puccskísérletből, hogy Roosevelt megoldása a gazdasági válságra nem az üres handabandázás volt, hanem a tőkések érdekeivel szembemenve a többség felemelése és stabilitásának garantálása. A puccs azért is volt sikertelen, mert sem ő, sem a diktátornak kiszemelt Butler nem gondolták úgy, hogy a gazdagok szolgálata fontosabb, mint a népé.
Ma nem ez történik. Nemcsak 2008, hanem a pandémia, a különböző háborúk, a klímaválság, a fenntarthatatlan gazdasági növekedés megmutatta, hogy valódi krízisek sorozatát éljük, amelyekre a politikai erők többsége nem egy New Deallel válaszol, hanem egy Old-dal: kiszervezni a tőkét az állami szférából, leépíteni a munkásjogokat, visszaverni a szakszervezeteket, csökkenteni a felső tízezer adóját, eltekinteni az offshore-tól és így tovább.
Trump, az elkényeztetett úrifiú pedig maximumra pörgeti ezt. Az régóta közismert, hogy plutokráciában a kampányfinanszírozás kiváló eszköz a rendszer fenntartására – gyakran ugyanazok a donorok mindkét lóra tesznek –, de az ritkább, hogy ilyen nyíltan rohanják le a társadalmat.
Elon Musk, a másik elkényeztetett fiú, aki a kapitalista mítosz szerint óránként több százezer órát dolgozhat, ha ilyen szépen gyarapodik a vagyona, hamar ráült a Trump-lóra. Bár kérdés, hogy az öregecske milliárdos úr többi barátja mikor üti le a kiskirályt, Musk egyelőre fontos szereplő – úgy, hogy az életben senki nem szavazott rá, ugye.
Göndör tündérünk, Mark Zuckerberg aki felébredt, és a tényellenőreit küldi haza, meg a maszkulinitásról hadovál, ugyancsak nyeregbe ült, a lista pedig hosszú. Hogy melyik oligarchák ülnek még a Trump-nyeregben, arról itt egy összegzés. Ha nem volna elég aggasztó, hogy milliárdosokra bízzák a közvagyont és a világ háborús bizniszeit, azt sem szabad elfelejteni, hogy a két fent említett gazember, illetve a további, Trump körül legyeskedők tudományos terminológiával élve, igen, elnézést, a fasiszta politikát viszik.
No, nem azért, mert Zuckerberg szíve mélyén fasiszta volna. Neki tőkéselvei vannak: a tőkeakkumuláció. Érdekli is őt, hogy ezt a diverzitás és fektcsekk, vagy a maszkulinitás és a korlátlan gyűlöletbeszéd módszereivel éri el. Ez a többségükre érvényes, a lóra, Trumpra is. Neki szegénynek sosem voltak gondolatai, és ma sincsenek. Csillog az elnökség, leszakad valami lóvé, elég neki az. Megfogja őket a pi…juktól, ennyit tud a bácsi, ez érdekli, meg a halványodó elméjébe beszűrődő dicsfény.
Nekünk viszont nem mindegy, hogy kik uralkodnak fölöttünk. A legjobb az volna persze – erre viszont sem a kapitalizmus, sem a képviseleti rendszer nem megfelelő –, hogy magunkról mi döntsünk. Ez volna a cél, a mítoszaink szerint ezt el is értük már.
Trump és oligarchái nem fognak szebb jövőt elhozni, még azt a szebb jövőt sem, amit a magyar szélsőjobb szokott egymásnak óhajtani a kis gárdamellényeiben. Még több megszorítás, még több háború, még több nyomor és hajléktalanság, drogaddikció, környezetrombolás – ez lesz az eredmény.
A túloldal pedig semmit nem kínál, sem az USÁ-ban, sem Európában. Ugyanezt, csak ízlésesebben, nem az asztalon, részegen táncolva és körbehányva a kaviáros tálcákat – ennyi a különbség, meg a nekünk odadobott konc. Nincs FDR-nosztalgiám: ő is csak egy alapjaiban rossz rendszert tett élhetőbbé. Igaz, elkerülte a fasiszta diktatúrát. Ennyiben utódai szégyellhetik magukat, utódainak utódai viszont tanulhatnak tőle, a hibáiból, és utódai fatális tévedéseiből is.
A szerző író, újságíró, publicista. Doktori tanulmányait a finnországi Tampere Egyetem szociológia szakán végzi.
