A Kanonok-sort, a katedrálist, a „holdas templomot“ nézte meg a látogató, ha Váradra érkezett, s ha történetesen érdekelték a műemlékek. Mert a szecesszió ugyan látványos volt – erdélyi városaink közül Várad a leggazdagabb benne –, de ugyan ki tekintené (már? még?) műemléknek a kőkemény portlandcementből emelt bérpalotákat? Korábbról semmi nem maradt (a várost későn vette be a török, de annál alaposabb munkát végzett a pusztításban), barokk-fénykorát viszont maradékaiban is vonzónak, csillogónak láttatta. Meg azután a Kanonok-sort, Adyt idéző hangulatáért a dómot is illett felkeresni. Mellettük a püspöki palota szemet bántóan romló állapotban vészelte át a második világháborút, majd a gazdátlanságot. Sok milliós költségvetési tételeket nyelt el a helyreállítása, a teljes restauráció. Mondták, hogy nagyon szép lett, de látni kellett, mi minden változott itt. Félig leszaggatott redőnyöket csapdosott a szél a romló palotán, mikor legutoljára ott jártam. Törmelék, omló fal, törött ablakok helyén hamvaiból újjáéledő főnix ma a váradi barokk-csoda. Réztábla hirdeti a kapu alatt: Körös vidéki múzeum – Nagyvárad –; a tábla mindjárt fel is tünteti, hogy Giovanni Battista Ricca olasz építész tervei nyomán 1762 tavaszán kezdték el itt a palota építését. Benn süppedő szőnyegek, egész feljárórészt borító, egytónusú, remekül ható gobelinek, s az egyenruhás kapus személyazonosságit kér… Máskor dühít ez, most gesztust láttam benne: rend van, nem pusztul itt már többet semmi!
Nem tudok figyelni arra, amit a múzeum igazgatója mond, míg rá nem jövök, honnan ismerem… Minden rendben, közösen kibarkochbázzuk. Történész. Majdnem kollégám volt. A Babeş-Bolyain egy évvel felettem járt.
Sever Dumitrașcu három éve a váradi múzeum igazgatója.
– 1971 januárjában nyitottunk. Engem valamivel később neveztek ki. Hogy készbe ültem volna bele? Szó sincs róla. Egy múzeum soha sem lesz kész!
– Éppen ezt akarom, a gondjaik felől érdeklődni.
– Gond akad ma is. Amikor megkaptuk a restaurált épületet, mindenki fellélegzett. Otthona lesz végre a gyűjteményeknek. Helyet is találtunk nemcsak a történelmi, néprajzi, művészeti, de a természetrajzi részlegnek is. A megye és az ország ajándéka volt ez egy tájegység muzeológiájának! Nem akarok senkit elmarasztalni, de voltak azután olyan hangok is, hogy a múzeumra milliókat költöttünk: tehát ezzel minden rendben, vége a befektetéseknek, vége az igényeknek. Csakhogy itt gyakorlatilag négy múzeum kapott helyet, s a termeket maradéktalanul el is foglalták.
– Vannak raktár-problémái?
– Természetesen vannak és lesznek. Az alapkiállításokon egy hagyományokkal bíró, folyamatosan gyűjtő múzeum a tárgyaknak legfennebb húsz százalékát tudja bemutatni. A többi – a gyűjtemények mintegy nyolcvan százaléka! – a raktárakban kap helyet. A tudományos munka, a feldolgozás, a kutatás többnyire az itt levő anyagra alapoz.
– De hiszen az épület alatt a volt püspöki pincék…!?
– Itt exportvállalat működik. Nem hiszem, hogy versenyezni tudnánk vele. De lenne más megoldás. Költségvetésünk nyolcvan százalékából legutóbb a román és magyar népművészet bihari fatárgyaiból vásároltunk. A fa ugyanis romlandó, megmentése sürgős. Nos, vásároltunk, most a megóvás a gondunk.
Beszélgetésünk ezzel véget is ér. Látogatók jönnek. Egyáltalán nem ritka a külföldi. Magyarok, németek. És rengeteg északi – dánok, svédek, finnek… Félix gyógyvizeit fedezték fel előbb, most a bihari múzeumot is.
A képtárról írva nem kerülhetem meg a múzeum történetét. Az 1971-es megnyitó alkalom volt, hogy egyben a bihari múzeum száz évéről is megemlékezzenek. Coriolan Petranu művészettörténész könyvében olvasom: Gyalokai Lajos javaslatára 1871-ben hívják életre a Bihar megyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egyletet, melynek mindjárt múzeuma is beindul. Váradnak szerencséje volt. Lakosainak szerény adományait nagy értékű magángyűjtemény és sokféle támogatás bővítette később nem mindennapi értékké. Közelebbről: az Ipolyi-gyűjtemény sorsa.
A múzeumi egylet évkönyveiből tudjuk, hogy tizenöt évvel az alapítás után épületet kérnek a várostól a gyűjtemények szakszerű elhelyezésére. Pénz nehezen gyűl, kölcsönökhöz folyamodnak, az ügyet nagyon megsürgeti egy kecsegtető ajánlat. A mecénás hajlandóságú Schlauch püspök ugyanis telket kínál fel az építésre, s mindjárt ígéretet is tesz: ha a polgárság a múzeumot megépíti, ő a nagy értékű Ipolyi-gyűjteményt itt helyezi el. Ez pedig nem akármilyen kollekció! Az 1885-ben elhunyt Ipolyi Arnold (Schlauch elődje) kétezer darabot számláló kép- és műkincs birtokosa volt. Csak a német és olasz festmények és műkincsek száma több mint félezret tett ki. A keresztény egyházi művészet világhírű remekei mellett a kortárs művészet alkotásai is ott sorakoztak. 1916-ban és 1918-ban két hullámban elköltöztetik Váradról a gyűjtemény legszebb darabjait – tekintettel a háborús időkre. A képeknek azután már csak egyikét-másikát láthatják itt. De amikor Nagyvárad polgárai előtt 1896-ban az új múzeumépület kapui megnyíltak, még teljességében láthatták itt az Ipolyi-gyűjtemény páratlan értékeit.
A képtár.
A háborús idők elmúltával, 1921-ben újra megnyitották. Akkor – Coriolan Petranu adatai szerint – 824 műtárgyat, képet és szobrot számlált. Későbbi sorsáról, főleg legutóbbi háborús veszteségeiről nem sokat tudtam meg. Amikor tíz éve ott jártam, elszomorítóan szegényes volt még. A régi gyűjteményből nem láttam semmit, a váradi festők képeiből is alig említésre méltót.
Nagybányával összevetve elképesztően pangó volt ugyanis a századfordulón és századelőn Nagyvárad művészi élete. Csupán egy-két emlékezetes kiállításról tudunk. Majd a húszas évektől válnak folyamatossá szerény művészközösségük megnyilatkozásai.
Mikes Ödön, a két világháború közti váradi művészcsoport rangidős mesterea Nagyvárad 1924-es évfolyamában így nyilatkozott:
„Nekem nem adatott meg gyermekkoromban, hogy szép képekben gyönyörködhessem. Míg el nem kerültem hazulról, egyetlen egyszer láttam képkiállítást… A többi művészeti élményem, amit a kilencvenes évek Váradjától kaphattam, olyan szegényes, hogy említeni is röstellném… A sivár környezetben még a Darázs című élclap karikatúrái is feledhetetlen impressziók erejével hatottak“.
A Körös parti város megtorpanó és újra meg újra magára találó művészeti életének volt „képmása“ a régi múzeum.
Újra kellett kezdeni mindent – a gyűjtést is – s a váradiaknak ezúttal is szerencséjük volt „A képtár őre“: Hora Coriolan maga is céhbeli – a fiatal váradi festők legtehetségesebbjei közé tartozik – egyik életcéljának tekintette és tekinti a gyűjtőmunkát.
A számok önmagukban is meggyőzőek. Háromezer kép, szobor, iparművészeti tárgy a képtár mai állaga. Ezek egy részét láthatjuk kiállítva a 600 négyzetméter összterületű tizennyolc teremben. Kiharcolták maguknak, a művészeti részlegnek, a palota teljes emeleti traktusát.
Legjobban áttekinthető a nyugati osztály. Külön termekben a németalföldi, az olasz, a francia, az osztrák mesterek remekművei. Említsem meg a hatalmas, egész falat betöltő Benczúr-képet is. Modellje sem érdektelen. Vörös ornátusban a donátor Schlauch bíborost ábrázolja.
Hazai művészetünk jelenét is igyekszik tükrözni a galéria. Gheorghe Petrașcu és Lucian Grigorescu szerepel rendkívül értékes kollekcióval. Meggyőző, jó szemmel válogatott a múzeum mind az élőktől, mind közelmúltunk klasszikusaitól.
Végül a váradi közelmúlt és jelen.
Szívesen vettük volna két vagy három teremben – a város egykori és mai művészeinek alkotásait. Fekete József kitűnő Don Quijotéja, Tibor Ernő bretagne-i tája, Hora Coriolan, Jakabovits Miklós, François Pamfil képei (csak az alapkiállításon éppen látottak) indokolnának ennyi lokálpatriotizmust.
Megjelent A Hét V. évfolyama 46. számában, 1974. november 15-én.