– Arra szeretném kérni Incze Jánost, beszéljen először a nagybányai nyarakról…
– Igazán puritán, szerzetesi egyszerűséggel a festőiskolának a színjében – az iskola udvarán – egy nyári fészerben dolgoztunk. Délután ki-ki csinálhatott, amit akart. Hétfőn reggel megválasztottuk a modellt és beállítottuk… Több modell is volt sokszor. Érdekessége az volt, hogy hagytak minket dolgozni úgy, ahogy akartunk. De ünnepnap volt mindig, mikor hetenként kétszer, kedden és pénteken, Ziffer mester is bejött hozzánk. Végignézte, hol szólott valamit, hol csak továbbment.
– A nagybányai festészetről volt már valamilyen véleményed? Túlhaladottnak tartottad-e?
– Hát ez érdekes ügy. A bányaiak festészete – különösen a Ferenczy Károly utódoké, akiknek fő-fő képviselője Krizsán János volt, a felesége s bizonyos mértékig Mikola András – olyan szép líra volt. Az a vonal, amit Ziffer képviselt, sokkal markánsabb, rámenősebb, érdekesebb, mindenképpen újszerűbb volt. Különösen tetszettek ezeken kívül a Nagy Oszkár dolgai. De nagyon sok, kicsi festegetéssel foglalkozó ember is volt közöttük…
Serdülőkori olvasmányaimból jegyeztem meg Leonardo da Vincinek egy világgá kürtölt mondását: „Festő, legyen a te munkád külön egyéni teremtménye a világnak!” Én ilyen jelszó alatt mindegyiküket csodáltam, de valahogyan ösztönösen – vagy talán ettől az elvtől vezetve – törekedtem, hogy se egyikre, se másikra ne hasonlítsak. Valahogy talán az is zárt el a külvilágtól, hogy tisztán a magam orra után és elképzelése szerint dolgozzam.
– Meddig jártál Nagybányára?
– Legutoljára 40-ben voltam ott, akkor viszont behívtak katonának. Elvittek Botoșani-ba zónára. Keservesen búcsúztam el Ziffer mestertől: „Sajnos, ebben az esztendőben keveset tudok itt lenni!” „Hát tudja, Incze úr, mit is mondjak önnek? Tulajdonképpen itt nincs is mit keresnie? Itt nálunk tanulni úgysem tanulhat többet. Én azt tudnám tanácsolni – menjen haza, kérem, fessen úgy, ahogy jólesik, és felejtsen el mindent, amit Bányán látott. Dolgozzék tisztára a saját kedve szerint, vagy jobban mondva, kérem – úgy, ahogy tud.” Haláláig levelezésben álltunk egymással, de azért ez olyan jótanácsa volt: úgy, ahogy tud, kérem!
– Melyik képedet tekinted az első érett alkotásodnak? Amikor már te is úgy érezted, hogy ezután a kép után vagy ezek után a képek után nem fogják megkérdezni, ki is az az Incze János.
– Ziffer mindig azt mondta, lehetőleg ne fessünk, csak rajzoljunk, de én azért mindig festettem. Valahogy a sötét, komor színekre lelki beállítottságom vagy valamilyen különleges vonzalmam támadt. Fernezelyen jártam egyszer, és egy régi kohó annyira megragadott, hogy hazaérve képet csináltam belőle. Mai napig is megvan.
Elvittem Zifferhez, hogy nézze meg. „Hát tudja, Incze úr, borzasztóan vigasztalan kép az, amit festett. De tudja meg, hogy ebben van az erénye is.” Ez kilencszázharminckilencben történt. Valahogy ezt a munkámat tartom az indulásom szempontjából első, kiemelkedő, úgynevezett opus maiornak.
– Képeidet, láttam, számozni szoktad. A jobban sikerült képek hátán van egy szám, ha jól emlékszem, hétszázon is felül jársz.
– Csak a jó képeket, vagyis azokat, amikkel megfestésük után egy hét múlva is egyetértek – azokat számozom. Amivel nem, azt letörlöm vagy más képet festek reá. Ennek egy kedves története van. A negyvenes évek elején került a kezembe az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában Márkosfalvi Barabás Miklós önéletírása. Ennek a végén van egy kis függelék, ilyen címmel: „Akadémiából kijöttöm után festett képeim és azokbéli jövedelmeim”. Akkor láttam, hogy más, okos festő a dolgait számon tartja és fel is írja.
– Most egy olyan kérdés lenne soron, amire a festők nem szívesen válaszolnak. Mit értesz a festészetben egyéniségen, és magadra vonatkoztatva mit értesz rajta?
– Hát ezek már olyan művészetelméleti kérdések, amiket úgy néha-néha el is olvasok vagy gondolkozom is felettük, de nem tartom gyakorlati ügynek. Alapjában véve nem foglalkozom ezzel. Valami olyasmi, mintha azt kérnéd, írásba fektessük le, hogyan kell csókolózni.
– Ha nagyon leegyszerűsítem a kérdést: azt feszegetem, miben különbözöl másoktól.
– Visszajutok a Leonardo híres mondásához. Sajnos, ezt a leonardoi külön világot nem érheti el mindenki… Persze végső soron az a vonás, amely minden más festőtől megkülönböztet. A Ziffer-képekre ránéz az ember, ezer kép közül is rögtön tudja: a Fülöp Antal Andor képére ugyanúgy, a Nagy Albert képére ugyanígy, vagy a Mohi Sándor képére ugyanígy…!
– … Az Incze János képére ugyanígy…
– Na, hát mondjuk… Talán erről nem is tehet a festő. De hogyha másra nem hallgat, csak a saját orra után megy, feltétlenül ki kell hogy alakuljon benne.
– Hát a festészeted nem is hasonlít másokhoz, legkevésbé a nagybányaiakhoz. Teljesen külön világ. Úgy határozzák meg, hogy az inczei groteszk. Mi is az az inczei groteszk? Emellett festészetedet valahol a brueghelival is rokonítani szokták. Én feltételesen, nagyon sok kérdőjellel fogadom el.
– Megint egy kedves mese. Írták rólam, hogy „Incze az erdélyi Brueghel”. Válaszoltam az újságírónak, hogy jobban szerettem volna, ha azt írja csak, hogy Incze János. A mostani, Bécsben és Itáliában tett művészeti tanulmányutam első lépése az volt, hogy a Kunsthistorisches Múzeumot felkerestem. Benne az őrt megkértem, hogy egyenesen a Brueghel-terembe vezessen. Úgyhogy miután szemtől szemben láttam ennek a nagy flamand mesternek a dolgait, az az érzésem támadt, hogy aki vele hozott kapcsolatba, az sem a Brueghel-képeket nem látta, sem az én dolgaimat nem ismeri… Más is csinált nagyobb képbe kicsi figurákat, más festőnél is előfordult, hogy az árnyék és a fény viszonyát nem „hegyezi” a dolgaiban, hogy rálátásosan látja a világot…
Szóval én már Incze János voltam, amikor egyáltalán Brueghel nevét hallottam.
– Egyáltalán, az a fajta festészet, amit „mívelsz”, mutat-e valakivel rokonságot?
– Sajnálnám, ha rokonságot mutatnék valakivel, mert féltékenyen vigyáztam erre. Mindig azt tartottam becsületesnek, hogy ne hasonlítson a képem senkiére. Akit, mondjuk, rokonomnak mertem volna mondani, rögtön el is szaladtam tőle.
Megjelent A Hét V. évfolyama 24. számában, 1974. június 14-én.