Dorobanți 172… Melyik lehet ez a ház? (Egyáltalán azonos-e a régi számozás a mostanival?) Villák. Bukarest legszebb része. Árnyassá teszi a rengeteg fa, mintha park ölelné körül; közel vannak a tavak is. Az itt lakók mondják, a rekkenő bukaresti hőség sem tör be úgy a házakba, mint más részeken.
Sűrűn teleírt levelezőlap címzéséből derül ki, hogy itt, a 172. szám alatt lakott valamikor Szolnay Sándor, a festő. Lakott, írjuk, mert nemcsak szállóvendégnek érkezett. Hat héten át élvezte e ház lakójának vendégszeretét, s e hat hét alatt rendelései is befutottak. Képei, portréi készültek itt. Innen indult el ismeretségeket kötni, művésztársakkal találkozni, kiállításokat nézni.
Szolnay Sándor 1937-es bukaresti útjáról egyetlen írott adatunk, a kolozsvári Keleti Újság beszámolója (április 3.) tudósított. Jól megszerkesztett, félig riportnak, félig interjúnak szánt írás, mely a festő közeli barátja, a szépíróként és kritikusként egyaránt számon tartott Kováts József tollából látott napvilágot. Nem fért kétség az adatok biztosságához, most e levél felbukkanásakor mégis jóleső érzéssel nyugtázzuk szándék és elképzelés egybecsengését. Miről tudósít e levél?
Természetesen, ha csak távirati stílusban is, a festő benyomásairól, azonnal lejegyzett impresszióiról. Továbbá arról a szándékáról (Kováts József egyenesen címben fogalmazza így): hogy „felfedezi festőtársainak Bukarestet“. Amit nem tudhattunk meg a kolozsvári lap híradásából, kiderül e levélből: a festő kifejezett kívánsága volt, hogy valaki – jó tollú íróember – beszámoljon nevében erről az útról, eloszlasson bizonytalanságokat vagy idegenkedéseket. De álljon itt – első közlésben – a Kováts-hagyatékban megtalált, Kováts Józsefnek címzett levél, s adatait vessük össze a kolozsvári lap idestova negyvenéves tudósításával.
Kedves Jóska!
Ne haragudj, hogy búcsú nélkül jöttem el K[olozs]várról, de olyan hirtelen jött az egész, hogy csak egyszer tudtam a kávéházba is lemenni. Nagyon régen nem voltam úton, s mintha lámpalázam lett volna – mindenképpen nagy idegmunkával tudtam csak elkészülni [erre] a fejesugrás az ismeretlen-re. Ami nem is olyan ismeretlen, több ismerőssel találkoztam már, mint a New York teraszán. Nagyon sok újat és érdekeset láttam, s még remélem látok egy darabig. Lehet, hogy jó pár munkát kapok, s lesz mivel nyaraljak és dolgozzam. Ősszel feltétlen kiállítást csinálok – ez a menete az arriválásnak, most csak cserkészem a terepet. Ami a legcsodálatosabb, csupa szíves arcot látok, nagyon jó embereim vannak erre, s úgy látszik, érdemes becsületesnek és jó kollegának lenni. Még senki sem ment el mellettem, hogy meg ne ismert volna, mint otthon. Minden vágyam, hogy itt teremtsek létet (egzisztenciát), ami nem is olyan nehéz. Persze, nem linkül, mert az itt is van elég – és mindenki kerüli ezeket. De lehet, hogy rosszul látom még. Itt a kollegák is szívesebbek, mint ott. Összes kiállítók jól adtak el, 100 ezer lej körül a jobbak, 30-40 [ezer] a gyengébbek. Milyen nagy pénz ez otthon. Gondolj szeretettel rám s írjál, ha tudnál, levelem alapján valami cikket írni, szívesen írok, adj direktívát (irányt?). Jó magyar szavakat használok. […]
Szervusz
Sándor
Címzés:
Dsale
Iosif Kovács dr.
Cluj
Str. Grigorescu No 100
Exp: Alex. Szolnay
București, str. Dorobanți 172
Milyen szokatlan ez az optimista hang Szolnaytól! Panasszal teli leveleinek gyűjteményét vettük kézhez nemrég kötetbe szedve, ilyen bizakodó tennivágyással azokban szinte nem is találkozunk. Igaz, szokatlanok voltak a körülmények is, melyek fővárosi útját olyan tapétázottan előkészítették. Szolnay addig sohasem járt Bukarestben. Szűkös anyagi viszonyai között nem is gondolhatott ilyen hosszú utazásra. Most mégis elmehetett, s ellátásban igazán nem szűkölködött. Olyan volt az egész, mint a mesében – írja Kováts József. Levél, meghívás érkezett Kolozsvárra, s mindjárt kétezer lej is, „hogy az utazás ne ütközzék különösebb akadályokba“. Egy mérnök barátja tette lehetővé a festőnek ezt az utazást, ezt a másfél hónapos gondtalanságot. Mérnök ismerőse, aki ezzel kívánta viszonozni, hogy Szolnay négy évvel korábban, a nagy gazdasági válság reménytelenségében a maga nyomorúságát nem nézve segítette át egy nehéz korszakán. Az ilyen segítséget pedig elfelejteni szokták, hogy ki alamizsnára szorult „kitörölje magából az emberek arcát, akik vergődéseit megfigyelték“. Nem így ez, a levélben, cikkben névtelennek maradó ismerős. Megkapaszkodása után, már mint jól kereső bukaresti mérnök és lakberendező, most látta idejét, hogy viszonozza művészbarátja segítségét. Hívó levelében biztosítja, hogy megbízásokat is fog ott kapni, s ezek be is futnak. Azonnali rendelésekben, meg ígéretekben is. De adjuk át a szót a hazatérő Szolnaynak.
„Elképzelhető volt az örömöm, mikor a barátom előadta, milyen képekre van szüksége. Jól emlékezett a stílusomra és a nálam szokásos színlépcsőre. Ezenkívül egy fiatal fiú és egy idősebb úriember arcképét kellett megfestenem. S a család tiszteletre méltó komolysággal ismerte el azt a felfogást, melyet képeimben érvényre juttatok… Könnyebb az élet Bukarestben. Igaz, többet kell dolgozni, de a munka jutalma csak nagyon ritkán marad el. Lázas készülődés, sürgés-forgás. Az új világot kell meghódítani ennek a városnak, és itt nagy szükség van gyors kezű és biztos tudású emberekre. A megtelepülő vállalkozó magyarok igen nagy része megtalálta a fejlődő főváros falai közt számítását.“
Hathetes bukaresti szemlélődése, benyomásai ma is sokatmondóak. Levelében legelébb is azt olvassuk, meglepi, hogy mennyien ismerik itt. Persze malícia van abban, hogy többen ráismernek, mint otthon, a New York teraszán, de az irigységtől mentes elismerés, amivel itt találkozott, hiúságát is legyezgette. Valóban nem ismeretlen ő már Bukarestben. Képei bejutnak tárlatokra, 1925-től három alkalommal is a Salon Oficial kiállításaira, s az egyik legtekintélyesebb művészeti lap, az Adevărul Literar și Artistic két évvel korábban (1935 – 751. szám) már valóságos Szolnay-bemutatót adott. Tárlatokra jár el, kitűnő érzékkel tapintja ki, a kiállítók között ki a divatos festő, és ki az igazán művészvénájú alkotó.
„A hivatalos kiállítások az Ateneul Román termeiben történnek, de az egyéniek a gyönyörű Sala Dalles és Sala Mozart helyiségeiben… H. Crețulescu, a legnépszerűbb román festő blockhaust építtetett nemrég. Igaz, hogy képeinek novellái giccsesek és keresettek, de könnyedén és felszínesen dolgozik, nem naturalista. Százezer lejeket árul havonta!… Az alatt a hat hét alatt, amíg lent időztem, a három kiállítóteremben mintegy tizenkét kiállítást néztem meg. Ezek közül kettő volt szász, egy lengyel, a többi román. I. Teidorescu Sion kiemelkedő tárlata mellett Lucian Grigorescu kiállítását is kifogtam. Ennek a nagy tehetségű fiatal művésznek képei iránt már a helyi Cioflec-képtárban levő festmények után is érdeklődtem.“
Amit pedig még észre kell vennünk beszámolójában, az otthoni viszonyok érzékletes összevetése az akkori fővárosi tapasztalatokkal. – „Nagyon elhibázott dolognak tartom – mondja –, hogy az erdélyi művészek, románok, magyarok egyaránt, alig rendeztek még kiállítást Bukarestben. Legnagyobb részük megelégedett azzal, ha a Salon elfogadta valamelyik képüket, ha díjat nyertek, vagy valami vidéki együttesben szerepeltek egy-két festményükkel… Pedig a terep nagyon alkalmas kiállítások rendezésére… Olyanszerű művészek, mint a nemrég elhalt Marchini Tasso vagy Bogdan [Catul Bogdan, a kolozsvári főiskola festőtanára – M. J.] negyvenöt-ötvenezer lejt árulnak ki képeikből.“
Ősszel, „nyilatkozza barátjának“, kiállítást tervez Bukarestben. Bemutatkozása elmaradt. Kolozsvárról történt kényszerű elköltözése akadályozhatta meg benne.
E levél közlésével és kommentárjaival a Szolnay-életrajz egyik érdekes epizódját idéztük E. Szabó Ilona könyve, most megjelent monográfiája lenne hozzá az apropó, mely, ha csak pár szavas említésben is, de szintén hangsúlyt ad a festő bukaresti élményeinek. S hadd írjuk ide a titok lehetséges megoldását: E. Szabó Ilona, a monográfia szerzője Ringler Miklós iparművészt tudja a név szerint nem említett segítőkész jóbarát mögött. Azt a Ringler Miklóst, akivel Szolnay Kolozsváron évekkel azelőtt közös kiállításra is vállalkozott.
Megjelent A Hét V. évfolyama 41. számában, 1974. október 11-én.
