Gyökerekről – az indulásról
Szolnay Sándor gyűjteményes kiállítását rendezte meg a kolozsvári Művészeti Múzeum. Ha divatos társadalomtudományi műszóval élhetnék, úgy szívesen, idézőjel nélkül, a Szolnay-jelenségről írnék most. Elöljáróban: ilyen meghatározást ne is keressen az olvasó se a régi, se a frissebb szakirodalomban, ez az egész – engedtessék meg neki – e sorok írója „kitalációjának” tűnik. Ám a Szolnay-jelenség, ha meghökkent is az ide nem illő szó, mégis valóságos valami, s e prológus (a szerző mentegetőzése) után álljanak itt mellette az érvek.
Lépjünk vissza kerek ötven esztendőt.
1921.
Majd ha megírják egyszer az erdélyi képzőművészet két világháború közti történetét, abba a bizonyos, az elindulás éveit feltüntető kalendáriumba minden bizonnyal piros betűvel kerül be ez a nevezetes évszám. A világháború forgószelének kellett elülnie előbb, hogy a döbbent „fehér csendet” – a silent musae állapotát, de a korábbi parlagi művészeti életet is – valami egészen újnak a kezdete rázza fel. Kezdődött pedig ez az új a kolozsvári megyeház nagytermében egy olyan kiállítással, amin nyolcvan erdélyi művész 327 művével a román, magyar és szász képzőművészet együvétartozását demonstrálta. Kolozsvár sem a világháború előtt, sem azután egy ideig nem központja még a képzőművészeti életnek, de központja lesz azonnal a nagy világrengés után a művészi szervezkedésnek. Ács Ferenc hozza el ide, Kolozsvárra a századforduló után az impresszionizmus újdonságát – hogy azután még ebben se történjék itt különösebb. Ebben a városban s éppen ezen a kiállításon, Szolnay az első név, akire igazán érdemes lesz figyelni.
Ki ez az ismeretlen fiatalember?
George Oprescu, a román művészetírás nagy öregje fedezi fel képeit a kiállításon. A tüdővészesek betegesen piros arcáról (figyeljük meg, ilyen az összes önarcképein), hideg logikát tükröző acélkék szeméről sokan a tüdőszanatórium lakójára ismernek benne. Mélyről húzó köhögése itáliai emlék; „karszti kavernák, veronai kazamaták és a sancasinói barakktábor hangszerelése” – egyik portréjának hőse, az író Kováts József fogalmazta meg betegségét ilyen kegyetlen költőiséggel.
Tehát a frontról tér haza, s még ebben is tipikus Szolnay sorsa. Vajon hányan tértek meg onnan ilyen súlyos emlékekkel? Összegező tanulmány sohasem készült erről (művészetszociológia vagy művészetpszichológia tárgykörébe illene inkább a felmérése?), de bizonyos, hogy a legjobbak vannak közöttük. Nagy István harctéri vázlatait egészítik ki évek múltán is visszakísértő borzalmas élményekben Popp Aurel hatalmas és riasztó kompozíciói, Gallasz Nándor balalajkát pengető orosz muzsikja és Walter Widmann korai expresszionista képei ihletődnek valahol közös front- és fogságélményekből. Nicolae Tonitzát ez az átélt rettenet készteti, Masereelre emlékeztető expresszív hangvétellel, a foglyok menetének megörökítésére. S a nagybányai Réthy Károly, Börtsök Samu sorvasztó betegséget hoznak haza Szolnayhoz hasonlóan a lövészárkokból.
Vajon nem a művészet teremtését jelenti itt akkor a művészpálya vállalása? Szolnay hiszi ezt és hittel hirdeti.
Tanulni kellett s tanulni legközelebb Nagybányán lehetett, vagy ha pénze volt rá valakinek (Szolnay betegsége miatt sem gondolhatott erre), a külfölddel, Münchennel, Párizzsal próbálkozhatott. De Nagybánya azoknak is tanulságos iskola, akik előbb vagy utóbb mégis eljutottak a modern művészetek valamelyik Mekkájába.
Nagybánya külön világ. Éppen negyedszázados hagyománya van itt akkor mar a meg nem szakadt művészi munkálkodásnak. Túl van a plein air naturalizmus, majd az avantgarde első korai hullámának forradalmain, s útban is van hagyományainak megcsontosodása felé. Szolnay s akik idejönnek, ezt a kettősséget érzik. Tanulni lehet, hiszen biztos kezű, biztos ítéletű mester vállalta a szabadiskola fenntartását, de lázadni kellett, mert szemet hunyni nem lehetett a múltba fordulás, a manierizmus mindennapi példái fölött.
Szolnay korrektúraélményei a vele együttérzők egész csoportjának közös élménye. „Amikor beiratkoztam hozzá – ti, Thormához, írja a háború után Nagybányán töltött évekről –, hosszú ideig hűvösen kezelt, mint a másik tábor emberét. Hónapokig rajzoltam a korsókat, akttanulmányokat csináltam, aztán megfestettem az első olajportrémat. megmutattam Thormának. Sokáig nézte, aztán rám vetette az első barátságos pillantást ismeretségünk óta.”
Réti István is tanítványának fogadja, de ahogy e kiváló művészpedagógus Nagybányáról elmarad, Szolnay egyre inkább magába fordul, önmagához menekül, „s az évek során – ismét Kováts Józsefet idézzük – a nagy és korszerű formakeresők legelső romániai magyar képviselőinek sorába lép. Eleinte szélesen és darabosan fest. A cézanne-i felfedezés ösztönzi: színekkel fejezi ki a formát.”
Amit Nagybányán fest – meggyőző dokumentációját gyűjtötte egybe ennek a korszaknak a mostani kiállítás –, csak ujjgyakorlatai még a minden utóérzéssel és maradisággal szemben a nagy szkizmát hirdető Szolnaynak. Ha robbanó, kegyetlenül igazat mondó természetét nem ismernők, ezekből a képekből még nem tudnánk levezetni annak az ellenszevnek a lényegét, ami Nagybányán fogadta. Stúdiumok és tájak, ő is megfesti a Zazar partját, a Kereszthegyet, sőt boglyás képei is vannak, ami egyfajta Nagybányához-tartozást jelentett akkoriban. Ám e képekben már benne feszül a színek és a fény felé tapogatózás, az új kitapintásának bizsergető vágya, s a bizonyosság is, hogy ahhoz csak a mar magáénak tudott eredmények után lehet eljutni.
Érdekes, hogy kritikusainak legnevesebbike, Dienes László veszi észre először viaskodásának értelmét a térrel, a tömegek téri kifejezésének lehetőségeivel, amit Nagybányán olyan nagyon meg akart tanulni. Dienes ad hírt 1923-ban első egyéni kiállításáról, s kimondatlanul bár, de ő fedezi fel nekünk, mit jelent e Nagybányán nevelődött művész erős kolozsvári elkötelezettsége.
Nagybánya és Kolozsvár – szót ejtettünk mar a képzőművészeti élet súlypontjának észrevétlen átköltözéséről. Nos e folyamatban Szolnaynak és példájának (ha úgy tetszik: a Szolnay-jelenségnek) elhatároló szerepe van. Nagybányán tanul, Nagybányán dolgozik, de egyéni kiállításával a félreeső bányászvároskából Kolozsvárra jön. 1923-as bemutatóját 1926-ban ugyanitt követi a második egyéni tárlata. S a kettő között az 1921-es Erdélyi Szalon hagyományát felújítva, román–magyar–szász Demian–Szolnay–Widmann – kiállítást láthat a kolozsvári közönség. Nagybánya után festőiségének kiteljesítését hozzák a kolozsvári évek, Nagyenyed és Segesvár tisztító benyomásai.
Avantgarde művész Szolnay Sándor? Egész biztosan nem. Nem tartozik oda, ha az avantgarde-on a formabontásnak kiáltványokhoz kapcsolódó történelmi útját értjük. De igenis úttörő volt abban és ahogyan a minőséget, fogalmazhatnánk úgy is, a magasabbrendű festőiséget teszi meg a művészi lét egyedüli alapjának. S mindezt abban a városban és azon a tájon, ahol éppen ennek a magatartásnak volt kevés a hagyománya.
Ezzel a tanulsággal bocsát el kolozsvári kiállítása is. „És íme az új képek – reveláció, ahogy a kritika Nagybánya után mar a maga útját járó Szolnayt megismeri – ujjongó derűlátás vallomásai… Könnyed, friss foltok, zengő vonalak dalolnak a vásznain a sárgába, szürkébe, hervadó régi Szolnay színskála fokain.”
Megjelent A Hét II. évfolyama 30. számában 1971. július 23-án.