Előbb az épületről. Volt a Bánffy grófok „városi háza“, a gubernium szálláshelye, közhivatal. Otthont nyújtott előadásoknak, zeneaudícióknak, évtizedekig mozinak is.
1958-tól a kolozsvári Művészeti Múzeum székhelye. Hazánk legszebb városi barokk palotája tizenhat esztendővel ezelőtt fogadta be az egyre áttekinthetetlenebbé gyarapodott kollekciót. Nem készült múzeumnak, de melyik múzeumi székhelyünk készült annak? Johann Eberhardt Blaumann, a palota építőmestere a Szebenben székelő gubernátortól, Bánffy Györgytől, olyan épületre kapott megrendelést, mely méltó lakásul szolgált volna a családnak, de amelynek építtetési költsége, kivitelezése ne terhelte volna meg végletesen a birtokok jövedelmét. Izgalmas olvasmányélményem volt Bíró József kis könyvecskéje a palotáról és építőjéről. A nyilasterror áldozatává lett neves műtörténészünk ásta ki Blaumann nevét az ismeretlenségből, ő azonosította a palota építőjét. 1774-től, amikor a két városi telek helyén az építkezés megindul, kötegnyire gyűl a levelezés Bánffy György és gazdasági intézője, a birtokok kezelője között. Panaszkodások ezek inkább a késedelmes munkára, a mindig tetéződő kiadásokra – „Pláumán mester“ (mert a gazdatiszt így hallja, ergo így is ejti az osztrák pallér nevét) újabb húzás-halasztasára, pénzcsikarására. De e levelekből is megelevenedő hűséggel látjuk, hogyan emelkednek a mélyre ásott alapokról ember-, majd emeletnyi magasságra a falak, a Kolozsváron alig ismert méretű palota impozáns épülettömbje. Hogyan kerül fel végül az oromzatra a barokképületek dísze, a faragott szoborgaléria. A Dianát, Pallasz Athénét, Marsot megelevenítő szoborcsoport, melyről legújabb művészettörténeti kutatásunk igyekszik kimutatni, hogy Anton Schuchbauer munkája.
Előbb csak a palota hat szobáját kapta meg a múzeum. Mostanra földszintjét, emeletét is, s csak kiállítóteremnek huszonnyolc termét. Mohósága, mellyel a gyűjtemény helyét követelte, értékével, rangjával, áll egyenes arányban. Alig van különben múzeumunk, mely ilyen hányattatott sors után jut el az intézményes gyarapodásig, s legelébb is az önállósulásig. Mert gyűjteménytől képtárig…!
Ennek a múzeumnak is, mint legtöbb közgyűjteményünknek, alapja valamely nemes gesztusból született donáció. Hiába indítványozzák létrehozásának tervét – ti. egy erdélyi múzeum keretében –, az elgondolásból csak azután lesz valami, hogy donátorai épületben, pénzben, műtárgyakban, képekben „össze is hozzák“ az alapítványt. 1859. november 23. az Erdélyi Múzeum Egyesület születésnapja, egyben a kolozsvári képtárnak is születési dátuma. Más gyűjteményekkel együtt a régi botanikus kert (a Mikó kert) múzeummá előlépő – s ugyancsak adományozott szálláshelyén kapnak otthont a képek, majd a beinduló egyetem jelöl ki öt termet a pinakotéka számára. S csak miután újra és újra felpanaszolják hányattatott helyzetét, kapja meg 1913-ra tizenkét „leválasztott“ termét a 166 festményt és grafikát számláló gyűjtemény. Hogy pedig ez milyen harccal járt, milyen, a közvéleményt is megmozgató apellációkkal, arra itt csak egyetlen példa.
A kolozsvári Ellenzék, Bartha Miklós egykori lapja 1900. évi január 2-i számából írom ki e sorokat: „… az összegyűjtött műkincsekre hosszú évtizeden át rá hullt a feledés pora, nemcsak nem látta azt senki, de a közönség szerzette egyes tárlatok bejárója fölé felírták, idegeneknek tilos a bemenet”.
Íme, példa rá, harccal, áldozatokkal lesz donációból, gyűjteményből múzeum, képtár.
A múzeum újabb kori története lapjain a Cioflec-adomány a legnevezetesebb esemény. A húszas évek végén Virgil Cioflec egykori művészetügyi államtitkár az Erdélyi Múzeum képtárának anyagát hallatlanul nagy értékű kollekcióval egészíti ki. Ennek helyét a mai Erdélyi Történelmi Múzeum Emil Isac utcai épületében jelölik ki – 1929-től működik itt a képtár –, de törzsanyaga ez a jelenlegi múzeumi gyűjteménynek is. A Cioflec-donáció eredetileg 72 képből állott. Grigorescunak 31, Luchiannak 19 festményét számlálhattuk benne.
Alexandra Rus, a múzeum ez év júniusától kinevezett új igazgatója arról beszél, hogyan alakult a felszabadulás után a képtár sorsa.
– 1948-ban 325 műtárgyat számlált a kollekció. Ma 8000 darabot. Ebben képek, szobrok, grafikák, de iparművészeti munkák – szőnyegek, veretes művek – is benne foglaltatnak. Sőt néhány „műfajon kívüli“ érték is. Ilyen lenne például az Erdélyi Múzeum által 1909-ben vásárolt egyedi értékű műremek, a zsombori gótikus szárnyasoltár.
– A gyűjtemény „állandósult költözködése“ – erre már magam is emlékszem – csak nem akart megszűnni.
– Vándorlása, valóban úgy tűnt, nem akar véget érni. Az ötvenes évek elején a Redutot, az erdélyi diéták valamikori színhelyének műemléképületét jelölik ki a képtár számára. Ide 1952-ben költözik át. Azután újabb kálvária: átmenetileg a szabók bástyájába zsúfolják be egész tárgyleltárát. A főtéri palota akkoriban újult meg háború utáni kopottságából. Termek szabadultak fel, s ha a múzeum szomszédságában a lehetetlen elhelyezésű, tűzveszélyes moziépület, az egykori Capitol filmszínház egy ideig még menlevelet kaphatott is, az épület végleges és optimális helye lett a képtárnak. 1971–1972-ben restaurálták a belső udvari részt. A palota, immár egészében a múzeum birtokában, visszakapta eredeti külseje szerinti, barokk szerkezetű, zárt udvaros, oszlopsoros architektúráját.
Nagyon mai gondjaikról kérdezem Veress József tudományos munkatársat.
– Mi lehet nagyobb gond, válaszolja kérdésre kérdéssel, mint a múzeumi állag gyarapítása és szakszerű megőrzése?
– A gyarapodást kívülállók is érdeklődéssel követik. De sok kép egyenesen a raktárba kerül, nem az alapkiállításra. Hogyan népszerűsítik?
– A múzeum 1969-től két ízben is megrendezte az úgynevezett „vásárlások kiállítását“. Nagyobb problémánk az anyagi keret. Persze van még donáció. Múzeumi szabályzat szerint elfogadhatunk felajánlásokat, s ezek akár az alapkiállítás anyagát is gyarapíthatják.
– Miért ilyen választékosan: „elfogadhatunk“, „gyarapíthatják“?
– Mert furcsa dolgok adódhatnának, ha ilyesmire valaki is kötelezne. A múzeum elfogadhat, tehát válogathat – vagy elutasíthat. Csakis értékek megőrzésére vállalkozhatik.
– Van-e leletmentő szolgálata a múzeumnak ? Olyasmire gondolok, hogy ha felbukkan egy jó kép, eladásra kerül egy jó munka, vagy pedig tönkremenés fenyeget művészi alkotást, intézkedhet-e a múzeum? Régebbi összegező munkában olvasom: a kolozsvári képgyűjtemény anyagát, a Bánffy Dénes adományozta képeket 1889-ben(!) már restauráltatták. Hogyan áll restaurátorok dolgában a mai múzeum?
– „Úgy áll“, hogy jelenleg se fényképészünk, se restaurátorunk. Azaz, hogy utóbbi állásra ketten is lennének, de egyelőre csak perspektivikusan. Mindkettő most végzi a restaurátori kurzust. Mariana Bojan Bukarestben tanul, Dora Pop nyolc hónapra Brüsszelbe készül.
– Amit jó hírnek, újdonságnak szánhatnánk?
– Tervbe vették légkondicionáló berendezés üzembe állítását. Távlati dolog, de bízunk benne.
A gyűjteménygyarapodás jelenét lenne érdemes áttekinteni. Ha vásárlásaik katalógusát nézem, anyagi szerénységük ellenére nem kevés a beérkezett jó kép, a szobor vagy grafika.
Példák? Névsorolvasásnak itt aligha lenne helye. Említsem meg mégis az alapkiállításon is látható XVI–XVII. századi vagy a barokk fénykorából származó anonim mesterek tekintélyes számú (és többnyire magántulajdonból beérkezett!) kis remekműveit. Az egyetemes művészet mesterei közül Herri Met de Blesnek a középkor hangulatát keltő Keresztútját és Ernst Barlach míves kisszobrát emelném ki. A hazai művészet alkotói közül többen egész sorozat képpel vagy szoborral vannak jelen. S csak az utóbbi tíz-tizenöt év vásárlásai révén Barabás Miklós, Teodor Aman, Nicolae Grigorescu, Nicolae Tonitza, Tasso Marchini, Nagy István, Szolnay Sándor, Ion Țuculescu képeit említeném mindenekelőtt. A válogatás azonban így is esetleges lehet.
A város jubileumi ünnepségeire időzítve az újjászervezett alapkiállításon az újabban vásárolt művek egy része is a képtár látogatói elé került.
Megjelent A Hét V. évfolyama 43. számában, 1974. október 25-én.
