Marosvásárhely képtára mellé egyáltalán nem kívánkozik oda „a nagymúltú intézmény“ sztereotip jelzője.
Mindössze hatvanéves. A kolozsvári, a iași-i, a váradi képtárak – A Hétben legutóbb bemutatottak mindegyike – több évtizeddel, fél évszázaddal is régebbi alapítások. Van egy lényeges különbség azonban, mely a fentiek mindegyikétől megkülönbözteti. A marosvásárhelyi alapítás nem donációs képtár! Törzsanyaga nem úgy gyűlt egybe, hogy magánszemélyek vagy testületek nagyobb kollekciót hagyta rá. Itt minden – legalábbis kezdetben – a város, a polgárok anyagi áldozatának eredménye.
A képtáralapítás gondolata századunk elejétől Marosvásárhelyen valamilyen formában összefügg a hatalmas, monumentális kultúrpalota építésével. Nem „épületet“ terveztek a város központjában, de kezdettől, szándékok, célok egybecsengésével – intézményt. Olyan kulturális intézményt, amely a város tespedő művelődési életét hivatott ösztönözni. Mert Vásárhelynek inkább csak kiváló elméi és el-elfeledett hagyományai voltak. Nagyon is szükség volt olyan lelkes (vállalkozásaiban mindig merész, kockáztatni mindig kész) városvezetőre, mint amilyen Bernády György volt.
Az alapítás ismert történetéből csak néhány adatot sorakoztatnék fel. 1907-től keltezhető a kultúrpalota építésének gyakorlati terve. Az egész építkezés hatalmas összegbe került, hiszen a szecesszió minden építészeti és díszítőművészeti kelléktárát felsorakoztatták, hogy a kor szellemének, ízlésének megfelelő, reprezentáns művelődési központot hozzanak létre. Itt helyezték el, a palota elkészülte idején, 1913-ban, a húszezer kötetet számláló városi könyvtárat. Ugyancsak itt kapott helyet a képtár. Szerény volt a könyvtár. Még inkább a képtár: öt teremben 91 festmény és három szobor. Ám már az akkori leltárjegyzékek sok értékes festményt említenek. Akkoriban vásárolják meg a két Ferenczy Károly-festményt is. A nagybányai alapítók, mesterének egyik legkiválóbb (ha nem éppenséggel a legszebb!) műve, a Levétel a keresztről került a múzeum tulajdonába. Mellette a másik vásárolt kép ugyancsak kiváló munka, Ferenczynek Szinyei Merse Pálról készült portréja. Mindkettőnek ma is állandó helye van az alapkiállításon.
A marosvásárhelyi képtár ma 1100 festményt, szobrot és grafikát mondhat magáénak. (Ebbe beleszámítódik a Nagy Imre-képtár 97 festménye és grafikája.) Sok más városi központ képtárának műtárgyállománya a többszöröse ennek. De: hatvan év alatt végül is megtízszereződött a gyűjtemény! Sokszor csak az ötvenbanis, egylejes jegyekből, a látogatók belépődíjából vásároltak. Csak jó képeket! Olyanokat, melyeknek helyük van a képtárban.
– Nem is a gyarapodással lenne baj – mondja Herdean Viorica muzeográfus. – Olykor nagyobb gondunk az elhelyezés, a képanyag szakszerű bemutatása. Mi vendégek vagyunk a kultúrpalotában; jelenlegi hét termünket mindmáig béreljük. Múzeumi szabályzat – törvény – írja elő, hogy az alapkiállításnak állandónak kell lennie. Nos, nálunk nincs így. Annyira nincs, hogy legutóbb is egy időszaki kiállítás miatt egyik napról a másikra le kellett szednünk a képek háromnegyed részét. Rendszerint nálunk rendezik a Képzőművészek Szövetsége helyi fiókjának közös kiállításait. Öt éve reméljük, hogy a szövetségi fiók saját termeket kap.
Más képtárakban sokkal több katalógust, prospektust, népszerűsítő kiadványt láttam. Reprodukciókból, diapozitívokból itt éppenséggel semmit. Csak a plakátok szebbek, mint másutt. Simó György konzervátor a Nagy István-katalógust mutatja, amely éppen egy évvel a kiállítás megrendezése után készült el.
– Eladni a katalógust, bármilyen mutatós is, most már elég nehéz. Pedig hát tetemes munkája és pénze áll benne a múzeumnak, a munkatársaknak. Nagy István születésének centenáriumát ünnepeltük az elmúlt évben. Szívügyünk volt a kiállítás. A katalógus szintén. A nyomdai munkák ilyen megkésése semmilyen körülmények között sem fogadható el. Nagy Imréről, Vida Árpádról készült jó kiállítású, szinte könyvvastagságú katalógus. Persze ez kevés…
Még egyszer visszatérnék a gyarapodás kérdésére. Nem mennyiségi, de minőségi megközelítéssel. Közelebbről az érdekel, hogyan állnak a helyi anyag gyűjtésével.
– Aurel Ciupétól, Eugen Gâscătől, Sükösd Ferenctől vásároltunk legutóbb – mondja Herdean Viorica –, Aurel Ciupe a marosvásárhelyi képtár vezetője volt a harmincas évek második felében. Magániskolát is tartott fenn a városban. Szeretnénk szebb, értékesebb képekkel bemutatni. A megyéből származó Ion Vlasiutól sem tudtunk egy igazán reprezentáns szobrot vásárolni. Élő művészektől szívesen vennénk, ha adományoznának.
– Múzeumi önismeret kérdése: a kiállítások színvonala, gyakorisága, a közönségszolgálat. Mi a helyzet e téren Vásárhelyen?
– A látogatók száma természetesen jóval nagyobb lehetne. Van azonban törzsközönségünk, amely minden eredményt honorál. Elmondhatom azt is, hogy a helyi sajtóval és rádióval, a vásárhelyi folyóiratokkal a legjobb kapcsolatot sikerült kiépítenünk. Muzeográfusok mindössze hárman vagyunk.
A közönségszolgálathoz szükség is van mindhármunk erőfeszítésére. Idén – teszi hozzá Herdean Viorica – igen sikeresnek bizonyultak vándorkiállításaink. Üzemekben és vidéken hat bemutatót rendeztünk. Az állandó alapkiállítás a legkényelmesebb népszerűsítési forma. Ennél többet akarunk tenni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 50. számában, 1974. december 13-án.
