Nagyjából a véletlenen múlott, hogy a múlt század utolsó éveiben egy Münchenben magániskolát alapító máramarosi festőművész, Hollósy Simon éppen ide hozza le nyári gyakorlatra soknemzetiségű növendékeit. Az viszont már kevésbé volt véletlen, hogy a nyári kirándulásokból állandó megtelepedés – szabadiskola, művésztelep létesül. A havasalji Barbizon, az erdélyi Worpswede a becéző jelzők, amikkel csakhamar illetik, ha nem is mindenben fedik a tartalmat, híven jelzik az alapítás felismert fontosságát.
A Máramarosi hegyek lábánál meghúzódó bányászvároskában Kelet-Európa legelső művésztelepe alakult meg. Művészek, növendékek százai fordulnak meg itt a kolónia fennállásának évtizedei alatt. S a kisváros – ha nem is egykönnyen, nem is meggyőző, felvilágosító munka nélkül –, de megtanult áldozni is a művészetért, értékelni festőinek kiállításait, s akár képet vásárolni.
Természetes lett volna, ha közületi vásárlásokra is sor kerül. Mi sem lett volna könnyebb, mint kortárs alkotók munkáiból összeállítani a telep és város állandó galériáját. Olyan művek kerülhettek volna ide – akkor bizonyosan méltányos, sőt alulértékelt áron –, melyek ma hazai vagy külföldi képtárak büszkeségei. Nem így történt. És inkább a történelmi felülnézet csábít arra, hogy ilyen perspektívából játszadozzunk az elszalasztott lehetőségekkel. Hiszen a valóság sokkal ridegebb. A rebellis nagybányaiaktól közgyűjtemények sem vásároltak, hivatalos szalonokba is csak ügyükért megharcolva juthattak be.
Nagybánya művészei közül sokan és nem kis keserűséggel állapították meg, hogy akárhány kép is kikerült kezük alól, az idegen, a látogató csak műtermekben s legfennebb olyan rögtönzött képcsarnokokban láthat műveikből, mint amilyen az István szálló étterme vagy az adásvételt is lebonyolító Berger cukrászda.
Lassan érik be a múzeum- és képtárszervezés gondolata.
Ha a város értelmisége, felvilágosult szellemei szorgalmazzák is az alapítást (a neves történész, Schönherr Gyula 1880 tavaszán a Nagybánya és Vidéke című lapban áll ki a gondolat mellett), a városi képviselőtestület csak 1899. június 10-én határoz kedvezően a kérdésben. Ezt követően augusztusban megalakul az alapítványt patronáló és adminisztrálását vállaló Múzeum Egyesület. A gyűjtemény ettől kezdve donációkból kezd alakulni. A bányaigazgatóság, az egyházak és magánosok adományaiból létesül a város közgyűjteménye. (1900-tól már vásárlásokra is van példa.) Iványi-Grünwald Béla nemes gesztusa – egyik értékes képét (A tatárjárás után) ajándékozza a városnak – sajnos nemigen talál követésre. Valamivel később, 1903-ban, hat festményt és huszonkilenc reprodukált munkát helyeznek el itt. Végül is a Múzeum Egyesület 1904. június 19-én nyitja meg a Nagybányai Városi Múzeumot.
A hetven esztendőre visszatekintő múzeum sorsa kezdetben igen hányatott. Több épületben keresnek számára ideiglenes szállást, egy időben sajnos inkább csak raktározó helyet. Pénz híján, adminisztráló személyzet nélkül, sok évig állott bezárva, lelakatolva.
A Máramaros Megyei Múzeum, az egykori Nagybányai Városi Múzeum jogutóda, a felszabadulás után új otthonában 1957-ben nyitja meg kapuit. A Május 1 utca 8. szám alatt, közel a nevezetes Cinteremközhöz, az egymagában árváskodó patinás István-toronyhoz, egy XVIII. század közepe táján emelt barokk épületben (az egykori városi sóhivatalban) kapott otthont.
Három évvel később, 1960-ban történik meg a két részleg, a történelmi és művészeti osztály különválása. Ma a művészeti gyűjtemény 1600 festményt, szobrot és grafikai munkát számlál.
Mire kíváncsi Nagybányán a képtárat is felkereső látogató? Természetesen: a couleur locale-ra. A művésztelep múltjára, a városban élő festők mai alkotásaira. 1971 novemberében a Máramaros megyei Múzeum nagyszabású kiállítással köszöntötte a művésztelep alapításának 75. évfordulóját. Rendezői – Mihai Muscă és Glodan Éva – mindenekelőtt a múzeumi szerzeményből, kisebbrészt pedig a kölcsönadott művekből elfogadható szinten tudták tükrözni a kolónia múltját s a nagybányai jelent. A képtár számos értékes nagybányai művel büszkélkedhetik. Ha nincs is jelen minden kolónia-alapító (klasszikus értékeik más múzeumokat gazdagítanak), Hollósynak, Thormának, Iványi-Grünwald-nak nevükhöz mért alkotásokkal sikerült emléket állítani. Figyelemreméltó a Hollósy-tanítványok jelenléte is. Az úgynevezett nagybányai első nemzedékből itt láthatjuk például Arthur Verona egyik pleinair-táját. A vásárolt művek között muzeális értéket képvisel Krizsán János Hóolvadása, Ziffer Sándor kékben-lilában irizáló portréi és urbánus tájai, a korán elhunyt nagy tehetségű Maticska Jenő több tájképe, Mikola András, Eugen Pascu képei és grafikái, Ferenczy Béni és Ferenczy Noémi szobrai, illetve gobelintervei, a fasizmus áldozataként elpusztult Klein József, Katz Márton és Jándi Dávid festményei. Külön teremrészben kaptak helyet a két világháború között nagybányai nyári gyakorlaton tanuló román és magyar diákok munkái.
Köztük Alexandru Ciucurencu, Petre Abrudan, Tasso Marchini képeit említjük. A jelent a nagybányaiak közösségében dolgozó Vida Géza, Bállá József, Mihai Oios, Alexandru Sainelic, Tőrös Gábor, Wattét Frigyes és mások képei, szobrai és rajzai képviselik. Amit hiányosnak éreztünk (már az emlegetett reprezentatív jubiláris tárlaton, de a múzeumi gyűjteményben is), az a két világháború között vagy még korábbról itt megtelepedett nagybányai kismesterek képviselete. Igen sokan voltak, lelkes munkát végeztek, s a nagybányai művészetet, ha nem is élvonalbeli, de tovább éltető művekkel gyarapították.
Mihai Muscă muzeográfust, a képtár vezetőjét év eleji terveiről kérdezem.
– A legnagyobb esemény – mondja –, hogy új otthont kapunk. A város régi főterén, középkori emlékeket őrző műemléképületben. Hogy véglegesen mikor költözünk át, pontosan nem tudnám megmondani. Új kiállításainkat a réginél jobb körülmények között szervezhetjük meg. Itt most Eugen Pascu grafikáinak bemutatására gondolok. A negyedszázada elhunyt kiváló nagybányai művésznek értékes és nagyszámú műve került a múzeum birtokába. Aztán azok emlékét akarjuk idézni, akik a nagyok mellett dolgoztak itt, és akiknek kallódó hagyatékát nagy utánajárással lehet csak megmenteni.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 4. számában, 1975. január 24-én.