A nagybányai „neósok” mozgalmának történetét minden bemutató azzal az epizóddal kezdi, melynek hőse a fiatal Czóbel Béla volt. 1906 nyarán – így olvassuk a történtek leírásában – a húsz-egynéhány éves festő, aki gimnazista kora óta látogatta a szabadiskola kurzusait, télen pedig a francia főváros iskoláit, Párizsból hazahozott képeit mutatta meg művésztársainak. Mintegy tucatnyi képről volt szó, melyek teljes szakítást mutattak a nagybányai hagyományokkal. Szakítást mindennel, ami a természet közvetlen követésére utalt. Milyenek voltak, mit ábrázoltak ezek a festmények? Összegyűjtésük több mint fél évszázad távlatából izgalmas múzeológiai feladat lenne, de sok sikerrel aligha biztatna. Itt is Réti leírására vagyunk utalva. A képek – olvassuk bemutatásában – arcképek, csendéletek és aktos kompozíciók sorozata volt; amolyan „plakátszerű festmények, vastag, színes körvonalak közé határolt élénk, pointillizált színfoltokkal, a figurális részek rajzában sok jellemző erővel”. Réti tehát még meg sem tagadja az elismerést e művek részleteinek művészi kimunkáltságától, de számára – s főleg a kolónia idősebb tagjai számára – egyszerűen elfogadhatatlan volt, hogy így is lehessen képet komponálni, hogy ez a természettől való „teljes” absztrakció is útja-módja lehetne a festészetnek.
Előbb tehát Czóbel, majd nyomban utána a Hollósy-tanítvány Frimm Ervin válik az új irányzat feltétlen követőjévé. Frimmre ugyancsak dekoratív irányzatok, többek között Pissarro pointillizmusa hatott. 1908-ig valóságos tábora szerveződik itt az új hit hirdetőinek. A csatlakozók között van Perlrott-Csaba Vilmos, Bornemisza Géza, Ziffer Sándor, Boromisza Tibor, Mikola András, sőt a magát nem nagybányainak számító, de a festőtelepen évekig dolgozó Tihanyi Lajos.
Réti megjegyzi, hogy ilyenfajta képeket – tudniillik amilyeneket Czóbel mutatott a festő kollégáknak – a Salon des Indépendants-ban már a kilencvenes évek elején lehetett látni.
A hatások eredete azonban ennél jobban körülhatárolható. Pár évvel később, a festőtelepről írt több részes cikkében már maga is megjelöli az új irányzatok pontosabb forrását. Gauguin hatását emeli ki mindenekelőtt.
„Bármi különböző egyéniségek voltak légyen eddig a nagybányaiak között, a közös alapot, a természetet egyiknek sem jutott eszébe odahagyni. Most – írja – éppen e bázis ellen tört ki a forradalom, a természet zsarnoksága ellen, mely Gauguin szerint »zavart támasztott a művészetben« és a »művészeket minden vadságuktól megfosztotta«. Az abszolút szubjektivitás anarchiája ez, a tiszta festőiség jelszava alatt. A természettől független életet élő vonal és szín önmagukért léteznek és törvényt csak a paletta s az ecset vége szab.”
Gauguin mellett Van Gogh és Cézanne neve szerepel még a posztimpresszionista mesterek köréből. Azután egyre nagyobb nyomatékkail emlegetik a Fauve művészeit, az első avantgarde „izmus”, a „vadak” mozgalmának úttörő alkotóit. Természetesen a mozgalom legnagyobb hatású mestere, Henri Matisse neve kerül előtérbe. De név szerint emlegetik például Henri-Charles Manguint is, aki – nagyon figyelemre méltó körülmény – éppen Gauguin és Cézanne nyomdokain haladva érkezett el a fauvisták mozgalmához.
Látszólag kevesebb adat áll rendelkezésünkre arról, hogyan látták akkori önmagukat az újat, a lázadást hirdető fiatalok. Ez csak részben igaz.
Nagybánya egykori fiataljai – jóllehet nem azzal az íráskészséggel, mint Réti – maguk is beszámoltak törekvéseik lényegéről. Ezek a vallomások azonban rendszerint későbbi keltezésűek, és a művészettörténeti kutatás már csak azért sem vett róluk tudomást, mert töredékekben, kötetbe nem gyűjtve jelentek meg.
Itt – csak a párhuzam kedvéért – Boromisza Tibor és Perlrott-Csaba Vilmos emlékezéseiből idézünk. „Még Nagybányán, 1906-ban, mikor még csak indulóban voltam, megkapott az a probléma, hogy a Nyugatról felénk áramló különböző izmus(ok)ból hogyan jegecesedhetik ki a maradandó művészet… Végigkóboroltam a művészet kertjeit, jártam Németországban, Párizsban, Rómában, s a modern ember kételyein, nyugtalanságain keresztül kerestem magamat” – írja Boromisza Tibor.
Perlrott-Csaba Vilmos többször is szívesen nyilatkozott az akkori évek mozgalmairól. Egy romániai magyar napilapban 1930-ban megjelent interjú idevágó részletét idézzük: „1905-ben indulok útnak Nagybányáról Párizs felé. Az első nagyobb benyomást Manet-től kapom… Manet után következik Cézanne, akitől színtechnikát tanulok. Végül Matisse Henri következik, akinek 1907-től 1911-ig a tanítványa vagyok. Matisse-től tudom meg, hogy képarchitechnika is létezik, és az ő keze vezet rá arra, hogy miképpen kell felépíteni egy festményt.”
E részletek arról a tudatosságról beszélnek, ami a Párizsból érkezett fiatalok törekvéseit jellemezte. Réti zavarosnak és primitívnek mondja elméleteiket, de éppen ebben nyilvánul meg elfogultsága. Ha voltak is, akik valóban csak az utánzás vágyával és csak a másként nem érvényesülők indítékaival közeledtek a kibontakozó mozgalomhoz, a tehetségesek őszintesége nem vonható kétségbe. Nagybánya meghasonlását éppen az váltotta ki, hogy az idősebb nemzedék eleve megvonta tőlük a bizalmat. A „neósok” megjelölés is azonnal pejoratív értelmet nyert. 1906 augusztus végén a nagybányai festők kollektív kiállítást rendeztek a telepen dolgozók műveiből. Kritikát a tárlatról a fiatal Plány Ervin írt. Bemutatójában a következőket olvassuk:
„A »nagybányaiak« közt egyedül zárt kottéria, a neoimpresszionisták teljesen távol tartották magukat a kiállítástól, de a többieknek, a naturalistáknak java kiállított.”
Ez a cikk különben a fiatalok mozgalmának, a modern irányzatok behatolásának legelső írásos dokumentuma! Minden mást, Réti István cikkeit is megelőzve jelzi a mozgalom eszméinek hihetetlenül gyors terjedését, a fiatalok csoportjának táborrá kovácsolódását. A mag nagyon előkészített talajba hullott, annyira, hogy sokuknak a közvetve megismert eredmények is elegendők voltak, hogy az új eszmék híveivé váljanak. A fiatalok mozgalma felett gúnyolódók nemsokára hangot váltanak. A telep vezetői rádöbbennek a reális veszélyre, a szakadás veszélyének valóságára. Itt kell idéznünk Réti István emlékező leírását e felismerésről. „… Lassan világos lett előttem, hogy ezek a disputák, amelyek esténként hangossá tették a cukrászdát, csillagos éjszakákon pedig a fekete liget fehérlő utainak csöndjét verték fel, szellemi szakadás magvát rejtették magukban. A haladás útját nemcsak a csöndes fejlődés, de rázkódások, forradalmak is jelölik.”
A Párizsból érkezett fiatalok egyetlen alapító mesternél találtak megértésre. Furcsa mód éppen a legidősebbnél: Iványi-Grünwald Bélánál. 1909-ben írja róla Réti: „Érdekes a gyors hatás, melyet a fiatalok által importált új művészet igéi Grünwaldra tettek. Gyorsan és elhatározottan, töprengés, gondolkodás nélkül lépett az új ösvényre, amelyen komponáló ereje, intenzív szín- és dekoratív harmónia-érzéke új sikereket ígértek neki.”
Iványi-Grünwald festészete több stíluskorszakot foglal magába. Szemlélete gyakrabban és sarkosabban változott, mint nagybányai kortásaié. Ami azonban most történt, még legközvetlenebb ismerőit is erősen meglepte. Alig egy évvel azután következett be átpártolása a „neósokhoz”, hogy a fiatalok első képei Nagybányán megjelentek – 1907 nyarán már maga is ebben a stílusban dolgozik. Legkülönösebb az, hogy Grünwald, aki ugyan gyakran megfordult külföldön, éppen ebben az időben otthon tartózkodott, eredetiben így mit sem láthatott a „neósok” festészetét inspiráló mesterek műveiből. Legfennebb reprodukciókból ismerhette meg ezeket az eredményeket, de mindenekelőtt a hazatért fiatalok képeiből. Hogy „könnyű szívvel és gyorsabban elfogadta ezeket” – ahogyan Réti írja csodálkozva –, annak más oka is volt amellett, hogy minden formai újítás iránt addig is nagyon fogékonynak ismerték. Erre az okra eddig sehol nem találtunk hivatkozást. A „neósok” mozgalmának vezető tagjai közül többen – például éppen Czóbel és Perlrott-Csaba – a szabadiskola keretében Iványi-Grünwald-tanítványok voltak!
A szabad tanárválasztás elve szerint kérték fel őt a korrigálásra. Természetes tehát, hogy bizalmasabb volt köztük a kapcsolat, és hogy párizsi munkáikat is tanárukkal vitatták meg legelébb.
Talán ez a részlet is közelebb visz annak megértéséhez, miért lett a nagy bányai alapítók már idős mestere, Iványi-Grünwald Béla a fiatalok tényleges vezetője. Miért éppen ő lesz az, aki a Nagybányáról való „exodust” megvalósítja. Azonban akik Nagybányáról vele jöttek, egy-kettejük kivételével nehezen barátkoztak meg az új táj számukra szokatlan festőiségével. Hiányoztak Nagybánya hegyei, a megszokott tájmotívumok, a természeti képben feszülő nagy különbségek, a kontrasztok vonzása. Mikola András például, aki Cézanne példáján került közel a lázadó fiatalokhoz, szinte azonnal visszautazott Nagybányára. Jellemző, hogy Perlrott-Csaba Vilmos, a fiatalok ügyének Czobel és Boromisza mellett a leglelkesebb propagátora is újra és újra visszatér Nagybányára. Sokan – Réti is – a kényszerű kiválás viszontagságos útját azzal a körülménnyel magyarázzák, hogy hiányzott belőle a spontaneitás el nem hanyagolható, fenntartó ereje.
Grünwald és a fiatalok 1909-és leköltözése után úgy tűnt, a nagybányai művésztelep nem éli túl a válságot. Hollósy és iskolájának távozása sem volt talán ekkora csapás a számukra.
A szabadiskola vezetői a legkomolyabban foglalkoztak a gondolattal, hogy tanártársuk kiválása után maguk sem folytatják a tanítást.
Ez, szerencsére, nem következett be. A sokkhatás elmúlásával éppen a történtek tanulsága döbbenti rá a várost és kolóniájának művészeit, hogyan találják meg a válságból kivezető utat.
A nagybányai sajtóban ismét vezércikk-téma lesz a festőtelep sorsa. A telep megszüntetésének reális veszélye ráébresztette a városvezetőséget, hogy tenniük kell valamit a művészek ott-tartása érdekében. Amit tizenöt éven át nem sikerült elérni, most megvalósult. Még 1909-ben nagy szótöbbséggel közgyűlési határozat születik az új műtermek építésére, és megegyeznek a város nyújtotta támogatás mibenlétében is. 1911 tavaszán pedig már fel is épül a mai műteremkert legfontosabb építménye, a korszerű, felsővilágítású iskola és az emeletes műterem-épület.
Az anyagi lehetőségek jobbrafordulása természetesen még nem oldott meg mindent. Nagybánya lappangó láza nem egy csapásra szűnt meg. A hazatérő fiatalok vagy az eleve el sem távozott „neósok” ezután sem szűntek meg bírálni a véleményük szerint elhibázott orientációt, az önmagukat túlélt utánzók munkálkodását és – közvetve vagy közvetlenül – az iskola vezetőségét is. Nagybánya első világháború előtti történetében a legzaklatottabb évek ezek. Hírlapi viták, nyílt támadások, hűségnyilatkozatok és – párbajig fajuló – személyi összetűzések bonyolítják a telep életét. Antiszemita megnyilatkozásokra is sor kerül; s példátlan eset: a szabad iskola egyik növendékét kizárják a látogatók sorából.
Szemléleti – végső soron nemzedéki – különbségek bontották meg a kolónia addig békés életét. Az összeütközések után a letisztulás évei következnek, melyeknek korszakzáró eseménye a művésztelep intézményesítő szervének, a Nagybányai Festők Társaságának megalakulása (1911) és a megbékélést, a helyreállt egyensúlyt demonstráló 1912-es nagyszabású jubiláris kiállítás.
Megjelent A Hét V. évfolyama 29. számában, 1974. július 19-én.