A késő naturalizmustól az impresszionizmuson át az avantgarde-ig
Nagybánya alapítói a természetelvű festészet forradalmát hirdették meg. Nem az impresszionisták eredményeit veszik át – holott erre a Párizst látott művészeknek alkalmuk lehetett volna! –, csak a Bastien-Lepage festészetéből ihletődő későnaturalizmust, de újításuk lényege a műtermekből a szabadba lépő festészet forradalma, az idejét múlt zsánerfestészet helyettesítése volt. Irodalma van annak, mit jelentett a természetlátó festészet instaurációja a megújulást annyira kívánó századvégi hazai művészetben. Ám a fejlődésnek Közép- és Kelet-Európában is olyan felgyorsulása következik be, hogy a felzárkózás azonnal követeli a továbblépést. Ha a nagybányai művésztelep első tíz évében még többé-kevésbé egységet biztosított a Ferenczy Károly által annyira tömören megfogalmazott ars poetica – „az egész természetben való gyönyörködésből fakadó vágy, annak reprodukálására” , a fiatalok nemsokára már a természet béklyóját és zsarnokságát érzik a plein air festészet gyakorlatában.
Miért okoz robbanást a fiatalok, a második nemzedék jelentkezése?
Nagybánya történetéből logikusan következik ez. A fiatalok párizsi zarándoklata a nagybányai nyári táborozások mellett sem szűnik meg. Akik pedig megtették ezt az utat, nagyon is hamar észrevették, hogy a nagybányai alapítók, ha többségük el is jutott az impresszionizmusig, s alkalmasint túl is lépte azt, végső soron egy már idejétmúlt művészeti eszményképet ápolnak. A szakadékok parttalanná tágultak azóta, hogy az egyetemes művészet fejlődése a plein air naturalizmustól immár eljutott az első avantgarde izmusokig. S a fiataloknak volt bátorságuk, hogy korszakokat átugorva Gauguin, Cézanne vagy Matisse modorában festett képekkel jöjjenek haza. Ezt a művészetet nem érthették meg azok, akik, bár a legjobb szándékkal, rendíthetetlenül a természetben való elmélyülés programját, egyedül üdvözítő voltát vallották. A nagybányai művésztelep történetírója, Réti István, minden keserű kifakadása ellenére csodálatos biztonsággal állapítja meg a történtek után: Kibontakozott a huszadik század arca.
A század eleji formabontás forradalma, mint ez közismert, elsők közt érkezett el Nagybányára. Behatolásának történetét éppen a fiatalok, ahogy akkoriban nevezték, a „neósok” mozgalmából lehet rekonstruálni.
Írásunk egy művészi csoportosulás történetét próbálja felvázolni, jórészt ismeretlen, pontosabban már alig hozzáférhető forrásanyag igénybevételével. Kétségtelen, hogy Réti leírása a kortárs és szemtanú közvetlenségét mutatja, s negatív álláspontja ellenére a tények felsorolásánál tárgyszerű tudott lenni. Megkerülni az ő véleményét egyszerűen lehetetlen, s nem is indokolt. Amit azonban hozzáadhatunk, az éppen a részletek felderítése, a másik fél álláspontjának kifejtése. Hogy ez az utóbbi álláspont ugyancsak végletes, ugyancsak elutasító és elfogult, az természetes. De a kettő összevetése árnyaltabban hoz közelebb az igazsághoz.
Felhasznált forrásanyagunk tekintélyes része az egykori nagybányai lapok és általában az erdélyi sajtó közlései. A rangos közgyűjteményekben is legtöbbször hiányos kollekciók, már csak hozzáférhetetlenségük miatt, szinte eredeti forrássá avatják e közléseket.
Réti írásait is inkább e lapokban megjelent cikkei alapján idézzük. Tesszük pedig ezt azért, mert a viták hevében kifejtett álláspontja többet elmond, részletezőbb, mint könyvének – a nagybányai művésztelep történetének – már lehiggadtan, az idő múlásával „rálátásosabban” ábrázoló fejezetei.
A nagybányai művésztelep a műtermekből a szabadba lépő nyugat-európai festészet eredményeit közvetítette. Mint mondottuk, kezdetben csak a plein air naturalizmus eredményeit, de fejlődése során – miután maga is eljutott az impresszionizmushoz, sőt méglepően gyorsan túl is lépett rajta – az egyetemes művészet fejlődésével lépést tartó invencióknak lett a legfőbb propagálója. Nagybánya külön fejezet művészetünk történetében. Nem tekintette feladatának a hazai művészeti élet szervezeti összefogását, de aki nálunk a századfordulótól kezdve az első világháborúig terjedő korszakig és akár később is, a művészképzés lehetőségét kereste, feltétlenül eljutott Nagybányára. Hatása nemcsak az Erdélyben dolgozó alkotók fejlődésén mutatható ki, de felmérhető a romániai művészet egészének fejlődésén is. Mert noha a román művészet ihletforrása közvetlenül a párizsi iskola volt, már az első világháború előtt élvonalbeli művészek fordultak meg Nagybányán, s hasznosítják az itt szerzett tapasztalatokat. A román művészet egyik klasszikusa, Nicolae Vermont köztudottan Hollósy-tanítvány, s a nagybányai alapítás második évében – 1897-ben – már az ide leköltözők között van. (Plein airban készült tájképe jelzi jelenlétét a nagybányai múzeum állandó kiállításán.) 1914-től látogatja a kolóniát Eugen Pascu, megtelepedése után a Nagybányai Festők Társaságának tagja lesz, s a modern irányzatok híveként, az egykori „neósok” törekvéseinek folytatója.
A művésztelep életében a posztimpresszionizmus eredményeinek átvétele és az avantgarde-áramlatok behatolása által okozott válság, ha a későbbiek során már nem is fenyegeti szakadással a művésztelep közösségét, a kolónia „hagyományosokra” és „modernekre” történő felosztása – sarkítottan vagy rejtettebben – mindvégig megmarad. Ezt a helyzetet találták és rögzítik Nagybányán a bukaresti és iași-i akadémiák román növendékei is, akik 1919 és 1930 között mint nyári ösztöndíjasok látogatták a kolóniát. E tíz év alatt olyan kiváló művészek is tnegfordultak itt, mint – az akkor természetesen még ösztöndíjas akadémista – Alexandru Ciucurencu és Octav Angheluță. (Emil Isachoz írt egyik levelében Thorma János Ciucurencut hangsúlyosan a legtehetségesebb növendékek között említi, akinek fejlődését e korai korszakában nyomon követhette.) A húszas évek végétől a kolozsvári képzőművészeti főiskola is elküldi Nagybányára román és magyar növendékeit. Köztük Petre Abrudan telepedik meg évekig a kolónián, és ugyancsak a modern irányzatok híveként expresszív korszakának legszebb műveit keltezi innen.
Megjelent A Hét V. évfolyama 28. számában, 1974. július 12-én.