A magyar művészet, és tágabb értelemben a magyar kultúra egységéről és a határon túli kapcsolatairól – melyeket jó lenne most már axiómaként elszakíthatatlannak tekinteni –, erről szeretnék pár szót ejteni, megfűszerezve néhány életrajzi adattal.
Én más vidékéről jöttem a Kárpát-medencének, mint Tőzsér Árpád. Ha meghúzzuk az átlót Pozsonytól lefelé, akkor majdnem a vége felől érkeztem. Harasztoson születtem az egykori Torda-Aranyos vármegyében, 1937 november 23-án. Mint látják, nincs olyan nagy különbség időben Tőzsér Árpád és közöttem, két esztendő. Az apám ebben a háromnegyed részben magyar faluban volt harminchét évig tanító, mindvégig magyarul tanított felekezeti iskolákban, amikor megszűntek az állami iskolák. Az első élményeim ehhez a szétszakítottsághoz és mégis az összetartozás gondolatához fűződnek. Tudniillik én ugyan a bécsi döntést megélve, az 1944-es frontátvonulásra egészen jól emlékszem, és arra is, amikor apámék egy rázós falusi szekérre felültettek és elvittek a Feleki tetőre Tordán túl negyvenkét kilométerre, hogy ott megint a bécsi döntéssel kettészakadt rokonsággal, nem a magyarországiakkal, hanem az Észak-Erdélyben élőkkel, valahogy találkozzunk. Találkoztunk egy sorompónál, ahová a kolozsvári rokonok kijöttek. És ott a sorompónál a román határőrök és a magyar határőrök között lehetett beszélgetni, mint egy rögtönzött folyosón.
Ez volt az első érzésem, hogy ezek a kapcsolatok a történtek ellenére, a 20. század ellenére nem szakíthatók el. S akkor jó néhány évtizeddel később, az 1960-as években tapasztaltam valami hasonlót. Fent gyűjtöttem egy művészettörténésszel északon, Máramarossziget környékén, és ott a felső Tisza vidékén van egy Técső nevű falu. Kistécső a Tisza innenső oldalán és Nagytécső a túlsó oldalán, a szovjet területen, ami Ukrajnában van. Hollósy Simon szülőföldje. Én annak idején Hollósyval kapcsolatos folklorizáló történeteket gyűjtöttem. A két falut a Tisza választja el. Közöttük van egy híd, az le van szegezve. A szovjet határőrök ott álltak fenn a toronyban, a románok kevésbé feszesen, de szintén ott álltak fent a toronyban. A falu lakosai átkiabáltak egymásnak a Tiszán. Úgy beszélgettek. De ha el akart valaki menni Kistécsőből Nagytécsőbe, akkor hatszáz kilométert kellett utaznia. Elment Jászvásárra, onnan a szovjet területre, visszajött, hatszáz kilométer. Ez az abszurdum, ami a szétszakított nemzetet jellemzi.
Apám falusi tanító volt, harminchét évig ugyanabban a faluban tanított, és ennek voltak jó és rossz vetületei. A jó az volt, hogy könyvtára volt. Akkor nem volt tv, rádió akadt persze, de azt is elkobozták azután. De voltak könyvek és rengeteget lehetett olvasni. Nem csak olvasni, hanem mint egy félig megírt lapon, elgondolkozni arról, amit az ember olvasott. Rengeteget olvastam és ez nagyon jó volt. Nem úgy, mint ma, hogy a tévéközvetítés alatt fut a szöveg és az ember már nem tudja, hogy mire figyeljen. Ez a legfontosabb dolog, és ezt tapasztalom a mai fiataloknál, volt tanítványaimnál, hogy ezt nem képesek befogadni, nem tudnak elgondolkodni a dolgok felett.
1963-ban végeztem a kolozsvári egyetemen, történelem-filozófia szakon, harmadévtől művészettörténeti képzettséget is szereztem. Azóta megírtam kkörülbelül huszonöt könyvet, öt-hat monográfiát, intézménytörténeti és egyéb munkákat. Egy részét már pesti kollégákkal, a Nemzeti Galéria tagjaival és másokkal közösen.
De addig borzasztó nagy elszigeteltségben éltem. A könyveim átjutottak többé-kevésbé Magyarországra, de amikor először kértem, tizenegy évig nem kaptam útlevelet, gondolom, feleségem német származása miatt, bár a németségéhez erős kétségek férnek, nehezen beszéli a nyelvet, de nyilván német származása és egyetemi tanári állása miatt nem kaphatott útlevelet.
Amikor végre sikerült Magyarországra jönnöm, valamiért el kellett mennem a kultuszminisztériumba, a Szalay utcába. Ott egy idős hölgy azt mondta, Jézus Mária, maga élő ember? Hát így alakultak ezek a kapcsolatok.
A szakterületem a 19-20. század művészete, a biedermeiertől egészen a 20. század derekáig. Ez jó száz év. Egy kicsit hosszúnak tűnik, de úgy elvékonyodott az a határon túli értelmiség, hogy muszáj mással is foglalkozni. Hogy lehet nem megírni a száz éves Fadruszok történetét? Ha nincs más, aki megírja, muszáj megírni. Historizmussal is kellett foglalkoznom, ami egyébként nem áll hozzám közel. Ez csak egy zárójel.
Most az a téma: hogyan függ össze a magyar művészet a határon túli elszakított területek művészetével? Meghívtak 1992-ben vagy 1993-ban az Iparművészeti Főiskolán néhány előadást tartani, és a diákok azt kérték, beszéljek arról a vidékről, ahonnan én jöttem. Miként működik az a kultúra, a román művészet hogyan asszimilálja az erdélyi részek kultúráját?S akkor elmondtam nekik, hogy ez körülbelül úgy néz ki, hogy ha én elindulok a Kárpátokon túlra akármelyik szoroson keresztül, akkor megváltozik a vidék képe. Eltűnnek a műemlékek, legfeljebb 18. századiak tűnnek fel, gótikus templomok, lapos tetejű házak következnek, alacsony vízmosásos partok és egy teljesen más vidék tárul elénk. Másak az emberek, könnyedebbek. Nem azt mondom, hogy jobbak vagy rosszabbak, másak. Könnyedebbek, nincs bürokrácia olyan formában, mint nálunk. Nyelvismerettel mindenhová be lehet jutni. A gyerekek csodálkoztak, hogy nincsen telekkönyv. Csak 1989 után vezették be. Volt egy regiszter persze, de nem volt ilyesmi, hogy telekkönyv. Miért kellene a faluban vagy máshol? Mindenki tudja, ki a szomszédja. Amit Ivo Andrič írt meg a Híd a Drinánban, ez egy teljesen más világ. Mi megértjük ezt a dolgot, annak idején II. József vezette be a házak számozását. Óriási felháborodása volt a magyarságnak. Hogy kényszerítenek engem, hogy a saját házamra számot tegyek? Tehát az egy más világ. Akkor mondtam nekik, gyerekek, nem kell a határokat meghúzni. Nem az húzza meg a határt a Kárpátokon kívül a görög-bizánci világ és a Kárpátokon inneni latin világ között, ahogy azt valamikor meghúzták Trianonban, meghúzza azt az általános benyomás, amit az ember arról a vidékről kialakít. Az egy más világ. Az elmúlt évtizedek alatt nem lehetett ezt eltüntetni. A különbség az a gyűlölködés, ami benne van a két népben, amelyik még a nevét is másképp írja. Fordítva. Mások vagyunk, a fehér holló esete, akit agyoncsípnek a társai, mert más a tollazata. Láttuk a délszláv esetben, ahol még a nyelv is ugyanaz vagy majdnem ugyanaz a horvátok és a szerbek között, hogy azért tisztességesen gyilkolják egymást. Aminek az egyik oka a kultúra különbözősége, mert nem tudták asszimilálni azt a kultúrát.
Román művészettörténészek részéről vannak elfogadható megnyilatkozások is. Érdekes, másképp látják. Egy Popescu nevű művészettörténész, egyike a jelentősebbeknek, körülbelül húsz éve halt meg, azt mondta, neki az a Bukarest melletti Havasalföldi poros út, amely úgy néz ki mint Grigorescu festményein, hogy az ökrök húzzák a szekeret, a fonó asszonyok mennek utána, ez is egy havasalföldi szokás, az neki sokkal többet jelent, tízszer annyit ér, mint az a száz templom, ami előtt mindenki hanyatt vágja magát és csodálkozik, hogy ilyen van Kelet-Európának ebben a sarkában. Neki őszintén ez a világa.
Vagy van egy másik idősebb művészettörténész, aki a gótikáról írt egy nagyon szép könyvet. Ő azt mondta, becsüljük meg az erdélyi kultúrát, mert olyan virág, amelyik nem a miénk, nem mi öntöztük, de a mi kertünkben nő. Tehát van ilyen. S akkor tapasztaltuk azt, nagy szívfájdalommal, hogy a magyar művészet hangadói, beleilleszkedve a Kádár-rendszer önmarcangoló kollektív bűnösség elméletébe, nem akartak hallani a határon túli magyar kultúráról. Nem akartak tudni ezekről a dolgokról. Én emlékszem arra a felháborodásra, amikor átjött hozzánk valaki, és behozta a Lechner Ödönről készült monográfiát, ami az 1970-es években jelent meg. Minden benne volt, amit Lechner Ödön a szecesszió jegyében tervezett Magyarországon. Még azok a tervek is, amiket nem kivitelezett. De az, hogy Lechner Ödön tervezte az öccsének, Lechner Jenőnek, Ady idegorvosának Kolozsvárott a legszebb magánépületet, ami ma is áll, arról egy szó nem volt.
Mindig azt szoktam mondani, amikor Pestre jövök, hogy nincs olyan pesti rokonom, akinek ne lenne határon túli rokona, akár Erdélyben, akár a Felvidéken. Na, így vagyunk a magyar kultúrával. Hát megírható, feltárható, szinte bármelyik magyar művészünknek az életrajza anélkül, hogy azt a vidéket és azokat a körülményeket is föltárnánk, ahonnan jött? Mondjuk a Kárpát-medencében bárhol, ahol született vagy ahol életének egy aktív szakaszát töltötte? Fadrusz János megérthető-e a pozsonyi gyermekkori, ifjúkori évei nélkül? Gulácsy vagy Szinyei-Merse megírható ezek nélkül a kapcsolatok nélkül? Negyven évig úgy működött a magyar művészettörténet, mintha ez nem létezett volna. Azt forszíroztam ezekben a könyvekben, melyeket megjelentettem, hogy ezeket a kapcsolatokat próbáljam egy kalap alá hozni és tudatosítani.
Mindig halálosan ideges vagyok, amikor a Duna Televízió vagy akármelyik magyar televízió eljön és a legkönnyebb ellenállás felé megy, bevonul az első református templomba, felveszi az énekkart és a táncházat. Erre is szükség van, de nem csak ebből állnak a kapcsolatok.
Kérem szépen, azok a képtárak, Marosvásárhelyen, Aradon, de még a tordai Kultúrpalota is, ahol hat darab Mészöly kép van a pincében. Hat darab! Az a nyolcvan festmény, ami Ferenczytől Paál Lászlóig Vaszaryn át, a Marosvásárhelyi Képtár anyaga, az is nagyrészt letétként került át. Arról senki nem beszél, senki nem ismeri, egy-egy jobb érzésű múzeumigazgató néha felhozza a pincéből. Ezek azok a dolgok, amire borzasztóan figyelni kell.
Hadd mondjam el, hogy nem a könyveimre vagyok feltétlen büszke, hanem egy nagyon nagy munkára, amit hét évi munkával térképeztem fel, ez az erdélyi magyar művészet bibliográfiája. Mindazt, amit Erdélynek nevezünk ma. Amely, mára a történelmi Erdély a hozzá csatolt részekkel–- ezt kevesen tudják – tízezer négyzetkilométerrel nagyobb, mint a mai maradéka Magyarországnak. Tehát ezen a területen mindaz, ami megjelent, összegyűjtve, cím szerint, még számítógépes cédulatárral is működtetve. Körülbelül tizenötezer cím és harmincezer adat. Aki hozzám jött Magyarországról, és akiben komolyságot láttam a téma iránt, annak odaadtam – megosztottam velük az adatokat. Kelemen Lajos tanítványa vagyok, ő az a történész, aki ugyanígy odaadta az embereknek az általa felgyűjtött levéltári adatokat, de eldugta azok elől, akikben nem látott komolyságot. Ez az a hatalmas nagy kötet, ami még kiadásra vár.
Körvonalazódik egy olyan terv is, hogy írjuk meg a visszatért területek kulturális kapcsolódásait az anyaországgal. Tudniillik mi történik? Most hogy beléptünk az Európai Unióba – ami vagy szétesik, vagy nem esik szét, mondjuk nem esik szét –, én nem hiszek abban, hogy a globalizáció megoldaná a nemzetiségi problémákat. Nem fogja megoldani, de feltétlenül megkönnyít bizonyos dolgokat. Többek között megkönnyíti azt, hogy megtörténjen a magyar kultúrának és művészetnek a visszacsatolása az anyaországhoz, beépülése, mert akkor már előbb-utóbb megszokja a többségi nemzet is, és természetesnek veszi, hogy így történjék. Tehát összeállnánk hárman, ha pénzt is kapnánk rá, hogy megírjuk az 1940-44 közötti Erdély visszacsatolt területeinek a művészetét. Amikor például megépül Kolozsváron az ország második legszebb Műcsarnoka, és ahol bemutatják a magyar művészet addig nem látott alkotásait. Ugyanakkor az Erdélyi Művészek Egyesülete Pesten a Nemzeti Szalonban szervez kiállítást, amikor rendeléseket kapnak magyar művészek, szabaddá válik a közlekedés, magyarországi festők jöhetnek és végigfestik az országot, mert eddig nem mertek átjönni. Tehát ezeket és mindent, a visszaállított műemlékeket, amiket 1918 után nagyrészt leromboltak. Ezeknek a történetét.
Szintézist teremteni, s kiterjeszteni a Felvidékre, Vajdaságra, Kárpátaljára is, bár ott nem vagyunk annyira otthon, hogy rámutassunk arra, békésen megtörténhet e területrészek művészetének és kultúrájának a beépülése a mai magyar művészetbe… Hogy rámutassunk miként történhet ez, és milyen lehetőséget kínál nekünk, ha már el kell fogadnunk a globalizációt.

Murádin Jenő 2005-ben lett a Magyar Művészeti Akadémia tagja, bemutatkozó előadása ott hangzott el.

Murádin Jenő (Harasztos, 1937. november 23. – Kolozsvár, 2026. február 11.) művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens. A 20. század második felében és napjainkban is a romániai magyar képzőművészet legavatottabb ismerője.
A 19–20. század magyar művészete, eredetileg szűkebben határozta meg kutatási területét, a biedermeiertől a 20. század közepéig.
Az erdélyi örmény Murad család leszármazottja. Murádin Lukács tanító és Diószeghy Anna tisztviselőnő házasságából született római katolikus családban. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos középiskolai tanári diplomát. Pályáját a kolozsvári Igazság című lapnál kezdte, mint művészeti szerkesztő (1966–1988), majd a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője (1988–1990), 1990-ben főmunkatársa volt. 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Az 1990-es években és a 2000-es években jutott ki tanulmányutakra Magyarországra és Olaszországba.
Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival.
Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozott a kortárs művészettel. Tanulmányait közreadták a Művészettörténeti Értesítő, Művészet, Új Művészet, Korunk, Igaz Szó, Utunk, A Hét című folyóiratokban. Jelentősebb tanulmányai rejteznek szakfolyóiratokban, gyűjteményes kötetekben, hetilapokban