Mi lehet a festészet tárgya? A kérdés, kimondva-kimondatlan, olyan régi, mint maga a művészet. Az egyiptomi vagy prekolumbiánus kultúrák alapvető vallási meghatározottsága szabja meg művelőinek témáit. S akár ne is menjünk ilyen messzire. A természet mint ihlető forrás csak látszólag tárgya már kezdettől fogva az ábrázoló művészeteknek. Egész középkori történelmünk folyamán – gondolok itt az európai művészetre – csak a gótika teljes hanyatlása korára jutnak el a gondolathoz, hogy a természeti tájat emberi-állati benépesítői nélkül tegyék a festészet tárgyává. Tájat „öncélúan”, önmagában! – hirdette képei példázatában a dunai iskola. Végletes példa lehet azután a szabályok állítására – a tárgyi, sőt alaki megkötöttségre – az egész bizánci művészet. A tizenkilencedik század vezet el oda, hogy – akár az irodalomban, a költészetben – már nagyon is ideológiai, nyíltan vitázó alapon kérdezik: a természet reprodukálása (azaz környezetünk szemlélődő tükrözése) lenne-e a végső cél vagy pedig a társadalmi kérdések vetületei is teljes jogot nyerhetnek? Leegyszerűsítve, de a lényegre utalva: virágot fessünk-e vagy a virágáruslányok kiszolgáltatottsága is téma legyen? III. Napóleonról jegyzik fel, hogy annyira megbotránkoztatta egy tárlaton a későbbi kommünárdnak, Courbet-nek egy képe, hogy lovaglóostorával vágott végig a vásznon.
S itt nemcsak arról van szó, hogy Courbet képe vagy Manet Reggeli a szabadbanja „obszcén” voltánál fogva háborította fel a művészet legfőbb patronálóit. Jelképértékűen – Courbet-nál is, Manet-nál is – a tematikában megújuló festészet kihívását példázta. És mennyi más példa akad még. Mindjárt az impresszionistáké. Monet-nek nem kellett-e elviselnie kritika és kortársak gúnyolódásait, mert egy pályaudvarra tette át a műtermét, s mert megfestendő – festői – témát látott a mozdonyban? És Van Gogh? A Barinage bányászainak, a krumplievőknek előbb „témákká kellett lenniük”, mielőtt a Louvre-ban vagy holland képtárakban helyet kaphattak.
Téma lesz, ami még soha sem volt az. A gép, a melléje láncolt munkás, a nyomornak most már a romantikán túli objektivitása, a zsánert messzire kerülő valóságábrázolás. Téma lesz mindez olyan esztétikai szempontokon túllépő végletekig, melyek az avantgarde-kiáltványokig vezetnek. Egy mozdonyt – fogalmazzák a futuristák – szebbnek látunk, mint a milói Vénuszt!
Huszadik századi művészetünk a téma felszabadulásának ugyanolyan útját járja be, mint az egyetemes művészeté. Minálunk az első világháború ki nem törölhető katarzisa nyitja meg az utat a téma forradalma felé. A háború elleni tüntetések, az első romániai általános sztrájkba torkolló szociális elégedetlenség, a Kommunista Párt betiltása, a reakció előretörése legelébb is a karikatúraművészet fellobbanását váltja ki. Gondoljunk itt csak Nicolae Tonitza „gyilkos-rajzaira”.
Rendkívüli értékeket hoz létre a tiltakozás más műfajokban is. Az erdélyi Popp Aurel nagyszerű háborúellenes képsorozatára utalnék.
Az avantgarde-művészetek második hulláma a húszas évek végén és nyomatékkal a harmincas évek elején hódít tért a hazai művészetben. Az új eszmék behatolása egybeesett a munkásmozgalom radikalizálódásával. A különböző városközpontok művészközösségeiben a baloldali szimpatizánsoknak egész tábora jön létre. Nagybányán például kommunista sejt alakul a fiatal művészek között, kiket politizálásuk miatt eltávolítanak a festőiskolából. Megszületik a szocialista eszmék mellett elkötelezett művészet. A tendenc-művészet, ahogy akkoriban minden pejoratív él nélkül nevezik. A hazai művészetben első ízben festenek ipari tájat! Először, olyan értelemben, hogy a hangsúly valóban e műfaj társadalmi tartalmán legyen, és ne például zsáneres vagy csak táji elemeket hangsúlyozó kellékein. Ha iparvidékeinken addig az életkép-témát, például az imádkozó bányászt látta meg a festő (több ilyen példa miatt hivatkozom éppen erre), most képeken, metszeteken egyaránt kendőzetlen valóságában jelenik meg a munkásnyomor, a munkaerejüket eladók kiszolgáltatottsága. Szándékukban tiltakozást kiváltani akaró, akár kiáltványszerűen fogalmazott témák. A gazdasági válság kiélezett társadalmi ellentétei, a nyílt összecsapások, majd a fasizmus elleni küzdelem olyan nagyszerű műveket terem, mint Vida Géza Szirénája, Leon Alex leleplező rajzmappái, Szőnyi István, Klein József kompozíciói és sok más baloldali érzelmű művészünk alkotása.
Két világháború közötti művészetünk legkevésbé polgári vonulatának feltárásában még sok adósságot kell törlesztenünk. Mind tartalmi, mind esztétikai vonatkozásban számos kiváló alkotás születik e korban. Eredményeink felmutatásával ezúttal inkább csak érzékeltetni kívántuk, hogy a felszabadulás utáni művészetünk elkötelezettsége korántsem előzmények nélküli.
Miben hoz újat ezek szerint a felszabadulás utáni korszak?
Nem egyszerű a válasz. Az átmenet nem olyan, hogy naptárszerű dátummal elhatárolni lehetne. Lépésről lépésre bontakozik ki az új társadalom képe. Fokozatosan kap helyet benne a művész és az alkotás. A negyvenes évek fordulójára tehető a művészekkel és a művészettel szembeni társadalmi elvárások programszerű megfogalmazása. Mi sem természetesebb, hogy e mélyreható társadalomátalakító folyamatban az ideológiai és politikai harctól kezdve minden eszközt, a kultúra, a művészet eszközét is a legfőbb cél érdekében mozgósították. A kulturális forradalom meghirdetése önmagában a legkitűnőbb példa a fentiekre. Elkötelezett irodalom, elkötelezett művészet lett a jelszó. Ami tévedés volt – a türelmetlenséget kárhoztatja.
Felszabadulásunk után magától értetődő természetességgel a polgári művészet vonalától idegen témák kerültek előtérbe. A hatalmat meghódító elnyomottak új helyzete határozta meg az új művészet tájékozódását. A pozitív hős példázata lép előtérbe. Az a fajta munka- és munkásábrázolás, ami a korábbi évtizedekben vonult be művészetünk repertoárjába, most a múlt bemutatásának motívuma és eszköze lesz. Ilyen volt a sorsunk, ez volt tegnap – ilyenek vagyunk ma! Ezt a mát pedig éppen a pozitív hősnek kellett példáznia.
Érdemes sorra venni a negyvenes évek végétől a hazai tárlatokon megjelenő leggyakoribb témákat és műfajokat.
A portré. A pszichologizáló beállítás ritkább lesz, mint azt ebben a műfajban korábban tapasztaltuk. Hangsúly az ábrázolt modell kiválasztásán van. Munkás, paraszt és értelmiségi típusok jelennek meg festőink vásznain – de valóban, inkább a típust kívánják ábrázolni benne. Az újklasszicizmus feléledése ez: a témáról elképzelt eszményi beállítás. Művészetük legjavát nyújtó alkotóink műveiben mindez nem válik akadémiai példatárrá. Nagy Imre kiváló portrésorozata például ekkor készül el. Ebben – mint három évtizeddel korábban Nagy István – valósággal „felleltározza” értelmiségieink legjobbjait. Előfordult az is, hogy tárlatainkra a festmény, rajz alatt a modell (élmunkások, újítók) nevét és foglalkozását is feltüntető műveket kértek. Ilyenkor persze tisztán a szerencsén múlott, meg tudta-e a művész találni az éppen megfelelő alanyt.
Kompozíciós témák. Miklóssy Gábor nagyszabású kompozicionális műve, a Grivica, 1933, a legjobb példa arra, hogy ez a műfaj igenis alkalmas volt művészi igényű, tartalmas mondanivalójú, megfestésében pedig jelképértékű művek létrehozására. A műfaj nem mindennapi kvalitásokat igényelt. Úgy is mondhatnám, azoknak lehetett sikere benne, akik ,,ráéreztek” a kompozíciós témák lényegére. A művészi tehetség mellett persze az élmény őszintesége, átélése is szükségeltetett. Pillanatnyi igények, történések-cselekvések azonnali lereagálása összeegyeztethetetlennek bizonyult a kompozicionális megoldások rendkívüli igényességével.
Ipari táj. Számtalan változatban ábrázolták művészeink a felszabadulást követő évtizedekben. Az ipar – fejlődésünk szimbóluma lett. A terepszemle alapossága, a környezetismeret mélysége határozta meg az ilyen kísérletek sikerét. Kiváló képek születtek és születnek ma is a műfajban.
Összegezve, a téma forradalmát szocialista forradalmunk korszaka teljesítette ki. A napi igények nem hozhattak létre azonnal időtálló műveket A téma forradalmához, létjoga kiteljesítéséhez a letisztulás távlata kellett. Újabb és újabb nemzedéke jelentkezett művészeinknek. Eszmélkedésük már egészében szocializmust építő társadalmunk évtizedeire esik. Az ő „reagálásuk” nem úgy született meg, hogy témát vagy hangot kelljen esetleg váltaniuk. Témáik, mindennapi valóságunk vagy közelmúltunk sorsfordulói így érhettek élménnyé műveikben.
Megjelent A Hét V. évfolyama 31. számában, 1974. augusztus 2-án.
