Decemberben lesz hetvenötéves a film. Az évad ennek jegyében zajlik.
Kialszik a villany, valaki a zongora elé ül, néhány futam, s a néző hirtelen visszafiatalodik tíz, huszonöt, hatvan évvel. Filmországban kalandozunk…
Hetvenöt éves a filmművészet. Fiatal? Öreg? Én mindenesetre úgy ülök be a filmmúzeumba, ahogy más az ősnyomtatványokat emeli le a polcról: különös áhítattal. De gyanítom: vannak olyanok, akik csakugyan „visszafiatalodni“ járnak ide. A csevegő nénikék és udvarias öregurak nem is tudják visszafojtani sóhajaikat. Vajon harminc év múlva én is így nézem majd a Szegénylegényeket ?
… Egyik szomszédom kimegy a teremből a „mesék az írógépről“ és a „fehér telefonok“ láttán, a másik azon sopánkodik, miért nem vett Gérard Philippe valamivel jobb ruhát magára – a film a háború után játszódik –, hát lehet ilyen kopott öltönyben játszani olyan színésznek, mint Gérard Philippe? Megesik, hogy amikor gyermekkorunk nagy – nem mondhatom: életre szóló – élményeit látjuk viszont, furcsa sajnálkozás, szégyenkezés fog el miattuk…
Ma Marlene Dietrich híres-szép, félmillióra biztosított lábai, holnap Ivan Passer ellenállhatatlan, jól időzített humora… A sejk fiában Valentinónak még mindig sikere van, bár a nők már nem ájulnak el láttára. Mások jöttek, akikért ájulni „érdemes“… Láttam Garbót játszani, és láttam szenvelegni is. Utolsó filmje – A kétarcú nő – ébresztett rá arra : mennyire beskatulyázták ezt a csodálatos színésznőt. Godard Külön bandája viszont arra hívja fel a figyelmet: mennyire beskatulyázták… a közönséget. És ott vannak a nagy revelációk, az időtálló művek, a maguk idején „korán jött“ alkotások: a Szerelmek városa, az Afrika királynője, az örökifjú Viva Villa és a Csapajev, a Rettenetes Iván, a Citizen Kane, az Aranyláz, az V. Henrik, az Élni és a Rashomon (A vihar kapujában), a Cleo öttől hétig, az Egy halálra ítélt megszökött, az Intim megvilágításban, a Kancsal szerencse, a Kifulladásig. A nagy egyéniségek túlélik az időt. Egy érvvel több a „szerzői film“ mellett…
Ha jól összeszámolom, persze, többet bosszankodom, mint ámulok. Sokszor feltettem magamban, vége, nem pocsékolom az időmet, elegem volt a giccsekből, melodrámákból, naiv mesékből, elegem volt a musical-ekből és a szuperekből – teremtő uram, mikkel táplálták évtizedeken át a jámbor mozipolgárt – aztán másnap ott ülök, csendesen meghúzódva, az utolsó sorban, s valami olyasmi motoszkál bennem i hátha, hátha…
Természetesen igazságtalanok vagyunk. Könnyű bölcsen felülről nézni és megmosolyogni régi idők tündöklését és bukását. De milyen az ember, hamar felejt, nem különösen érdekli, ki alkotta annak idején például a talányos szót, nyugodtan használja, ha éppen a szájára jön. Ez a nyelvújítók, az úttörők sorsa. Hugo vagy Balzac sem az már a gondolatot hajkurászó XX. században, mint a maga idején. „Történelmi igazságot“ csak a múzeumok és az évfordulók szolgáltatnak…
Jó dolog tehát a filmtéka. Truffaut és társai nem véletlenül látogatták olyan megszállottan. Egy művészet születését, történetét, nyelvének – s benne világszemléletünknek – szüntelen gazdagodását, fejlődését követhetjük nyomon. Itt jön rá az ember, milyen viszonylagos és múlékony dolog még a halhatatlanság is, s milyen keveset mond néha ez a szó: klasszikus…
Megjelent A Hét I. évfolyama 6. számában, 1970. november 27-én.