A transzcendencia a létről való gondolkodás központi fogalma, egy többféleképpen meghatározott filozófiai és teológiai fogalom. Tág értelemben a transzcendens „túlvilági”-ként értendő, ami „túl van” az emberi léten. (Wikipédia)
Nem véletlenül indítottam ezzel a meghatározással, azért tettem, mert úgy érzem, hogy közvetve vagy közvetlenül nagyon sok minden utal Vígh Ágota alkotásaiban a fentiekre. A bemutatott két festményen nincsenek emberi alakok, a tárgyak mindegyike viszont egyértelműen emberi, illetve túlvilági jelenlétre utal.
Máté című festménye a valószerűtlen táj hegyes, irreális, égretörő hullámai ellenpontozásaként virágszirmokra, kagylókra emlékeztető, kerekded tárgyak hullanak az égből. Egy furcsa mégis hihető jelenség tanúivá válunk a képet szemlélve, sejtésünket megerősíti, bizonyossá teszi a hullámok alatt alig észlelhető, élénk piros szemű krokodilus. Nem lesben áll, nem figyel, semmi ilyesmire nincs szüksége, mert érti, éli, ismeri a számunkra végtelenül távoli történéseket.
A művész alkotásával az utcáról napi gondokkal, feladatokkal, problémákkal viaskodó látogatót az ábrázolás és a fantázia erejével kiragadja megszokott környezetéből és arra ösztönözi, hogy olyan dolgokat, jelenségeket is észleljen, amelyekre hétköznapi látásmódunk képtelen. Biztosan van ennek a képnek is kerettörténete, szavakban elmesélhető kiindulópontja, de engem ezúttal nem ez érdekelt, hanem az, hogy az alkotó milyen eszközökkel képes hihetővé tenni a hihetetlent. Elsődleges szerepet játszik itt a festmény titokzatos, különleges, egyedi színvilága, a kompozíció, és végül az egyik legfontosabb jellemző: a mívesség. Ha valaki ilyen gondosan, igényesen és értően munkál meg minden apró részletet, azzal közvetve ugyan, de félreérthetetlenül azt üzeni nekünk, hogy figyelemre méltó, fontos közlendője van. Felkeltette az érdeklődésünket és azzal a nemes és nagyvonalú szándékkal él, hogy a folytatást a fantáziánkra, beleélő képességünkre bízza. Nem kínál egyértelmű megfejtést, de nincs is szükség semmi ilyesmire. Már úton vagyunk, annak hossza, tartalma rajtunk múlik.
Néha Vígh úgy gondolja, hogy az ehhez hasonló szabad kalandok gátjai az egyértelmű mondanivaló érvényre jutásának, direkt, olykor katartikus hatásának. Megváltás című festményének zöld hajtású töviskoronája olyan üzenet, amelyet nem lehet félreérteni. Áttételesen, de egyértelműen vall arról: hogyan változik át a szenvedés, kiszolgáltatottság, megaláztatottság hitté és reménnyé. Megítélésem szerint egy ilyen kép tucatnyi prédikációval felér, mert direkt módon, félreérthetetlen képi jelekkel, jelzésekkel tolmácsol egy olyan ezerszer hallott történetet, amelyet most, ennek a műnek a hatására kezdünk érteni. Átérezzük, hogy a végén kifehéredett, tűhegyes tüske az agy legrejtettebb zugain át hatol a lélekig, hogy onnan merítsen erőt a megszabadító folytatáshoz. Mindez egy olyan, már-már agresszívan vörös közegben történik, amelyben a haloványan és fokozatosan zöldülő ág felér egy forradalommal.
Vígh Ágota művészi üzenetének ereje nemcsak abban rejlik, hogy a sokszor, sokak által feldolgozott témát képes eddig nem látott módon közvetíteni, hanem abban is, hogy mindezt a legegyszerűbb motívumok, képelemek felhasználásával, közvetítésével teszi.
Szürrealisták, hiperrealisták ezek az alkotások? Szerintem már a kérdés feltevése is hibás, hiszen bármelyik stílusirányzat olyan végtelenül változatos lehetőségeket, megoldásokat tartalmaz, hogy a besorolás ebben a megközelítésben hiteltenné válik.
Persze tudom, hogy nagyon megnyugtató lenne, ha mindig, mindent végérvényesen beilleszthetnénk ide vagy oda. Ennek csak egy szépséghibája van, az ti., hogy a művészet nem erről szól, és nem rendszerezési mániában szenvedő tisztviselők művelik.