A szó szoros értelmében váratlan, meglepő fordulat az, amikor Mona Lisa szép lassan, mosolygósan hátat fordít a nézőnek és hosszabb sétára indul a hátérben látható vadregényes toszkán tájban. Sokan ugyanis unják a szofisztikált, sejtelmes magyarázatokat, a bonyolult, előképzettséget, beleélést igénylő kultúrtörténeti, művészettörténeti utalásokat. Valamilyen természetesebb, életszerűbb, fogyaszthatóbb, korszerűbb élményre vágynak, ezért nem elégszenek meg Leonardo összetett, tökéletesen ábrázolt, elmélyült üzenetével, hanem olyan személyes, áletszerű, intim dolgokra vágynak, mint például arra, hogy Mona Lisa régi barátként üdvözöli és megpuszilja a művészt.
A mai felgyorsult világban az igényektől a megvalósításig rövid út vezet, ennek köszönhetően tucatszám készülnek olyan kisfilmek, amelyek messzemenően próbálják kiszolgálni a hasonló elvárásokat.
Kit érdekel már manapság, hogy a 17. században élt Johannes Vermeer elsősorban nem a Gyöngyfülbevalós leány frizurájára, ruhájára, arcára fektette a hangsúlyt. Ő a leánynak a kicsit kérdő, tartózkodóan kíváncsi, félősen bátor tekintetét örökítette meg beleérzéssel, emberi melegséggel, bravúros szakmai tudással. Mindezt úgy, olyan szinten tette, hogy ez az arckép az évszázadok során nemcsak felértékelődött, hanem a méltán híres holland aranykor művészetének emblematikus alkotásává vált.
Ezt a festményt, Mona Lisát – és még órákon át sorolhatnám a példákat – nem azért örökítették meg a művészettörténet óriásai, hogy lássuk, hogyan öltözködnek, mosakodnak, fésülködnek, sétálnak, reggeliznek, hanem azért, hogy a maguk utánozhatatlan mozdulatlanságával, a képi üzenetet felerősítő testtartásukkal, tekintetükkel, környezetük minden apró részletével egységes, századokon átívelő emberi értékeket, szépséget, művészi üzenetet közvetítsenek.
A remekművek úgy jók, úgy szépek, tökéletesek, ahogyan az alkotójuk létrehozta őket. Nemcsak az animálást, de semmilyen változtatást, toldást-foldást nem viselnek el, mert bármilyen hasonló beavatkozás pusztít, rombol, banalizál. Így, ezen a módon válhat rövid távon egy remekműből giccs. A módszer nem az alkotást teszi népszerűbbé, hozza közelebb a ma emberéhez, hanem ellenkezőleg, eltávolítja őket azoktól az örök értékektől, amelyek az emberiség kultúrájának mérföldkövei.
Valahányszor hasonló szórakoztató játéknak tűnő, de rendkívül veszélyes, toxikus kísérletekkel találkozunk, jusson eszünkbe, hogy ez az animált idiotizmus tulajdonképpen a kultúrának, művészetnek ártó idétlen manipuláció.
