Király Gabriella pályáját – mint a legtöbb egykori tanítványomét – is nyomon követtem a kezdetektől napjainkig nemcsak külső szemlélőként, hanem olykor a vele kapcsolatos események részeseként is. Nyitottam meg tárlatát, írtam ajánlást számára a Képzőművészek Szövetségéhez, de nyomon követtem pedagógiai tevékenységét, legújabb alkotásait csoportos tárlatokon is. Számomra mindig öröm tapasztalni, hogy az egykori tanítvány amellett, hogy kiváló tanár, öntörvényű képi világot épít, és nemcsak a nagyközönség, hanem a szakma is értékeli erőfeszítéseit.
Nem az első művészi pálya a családban, a kiváló, szintén szatmári származású Lakatos Pál Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész unokahúga, amely jár ugyan némi előnnyel, de ugyanakkor többlet teherrel, felfokozott elvárásokkal is. Tizenhárom éves korában döntött úgy, hogy képzőművészettel szeretne foglalkozni, a művészeti líceumban Nyíri Zoltán volt a tanára, majd a tanulmányait a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen folytatta – Simon Györgyi, Szilágyi Tosa Katalin, Ioan Sbârciu, Florin Maxa irányítása alatt – ugyanott később mesteri, majd doktori fokozatot nyert.
Közben folyamatosan részt vett hazai és külföldi képzőművészeti tárlatokon, egyéni tárlatokat rendezett, tanított a szatmári Johann Ettinger Líceumban, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban, majd 2009-től az Aurel Popp Képzőművészeti Líceumban. Pontos elképzelései vannak a tanításról is: az alapos, klasszikus, hagyományos módszerekkel való felkészülés híve, ismeri ennek előnyeit, megkerülhetetlenségét a későbbi kibontakozásban, egyéni útkeresésben, hiszen maga is kitűnően rajzol. Az egészen más kérdés, hogy ezt a tudását hogyan, mennyire nyilvánvaló, vagy áttételes módon használta fel, gyümölcsöztette alkotóművészként a továbbiakban. Az tévhit, hogy az absztrakthoz közel álló közlésmód nem igényel ilyen ismereteket.
Azt vallja alkotásairól, hogy: „lírai-absztrakt festményeim az új expresszionista művészet kiterjesztett szférájába sorolhatók”. „Kromatikus szempontból a fekete-fehér és a szürke árnyalatok széles választéka állnak közel hozzám, amelyek keveréke lehetővé teszi, hogy szemléltessem az emberi lét lényegét, összetettségét és a fizikai és eszmei korlátait.”
A fentiekkel lényegében azt jelzi számunkra a művész, hogy az önkifejezés hatalmas, végtelen kiterjedésű palettájáról egy olyan keskeny szeletet választott, amelyben eleve otthonosan mozog, és amely segítségével egy sallangok és megszépítés nélküli valóságot, gondolat és érzésvilágot tud közvetíteni. Nem egyszerű, kézenfekvő vállalkozás ez a mély gyökerű, tartalmas, olykor filozofikus gondolatokat is érintő útvonal, mert a befogadó elé új akadályok tornyosulnak. Kénytelen ugyanis tudomásul venni azt a nehezen felfogható helyzetet, hogy ezeket az alkotásokat nem lehet szokványos módon értelmezni. Sőt, egyáltalán nincs szükség értelmezésre, elég, ha érző, értő módon tudomásul vesszük, befogadjuk a felkínált látványt. Ehhez a címek is nyújtanak némi támpontot, segítséget: Menekülés, Repülés előtt, Elveszett jel, Az idő és tér csapdája, Elvesztett tér.
Bár a szerző „lírai absztrakt” stílusról tesz említést, valamennyi alkotásának a kiindulópontja, ihletője, tartalmi, képi erőssége a minket körülvevő, legtöbbször felismerhető, azonosítható valóság. Ez a fák, bokrok, víztükrök, tükröződések, épülettöredékek különös érzékenységgel és kifinomult szakami módszerekkel értelmezett, átfogalmazott, képpé formált együttese.
Elfogadásukhoz félre kell tennünk előítéleteinket, a körülményeknek betudható túlbonyolított látásmódunkat, amely egy hagyományos, közös tárlat alkalmával nagyon nehéz feladat, de egy hasonló anyagból gondosan összeállított, jól felépített, értően adagolt egyéni tárlat minden bizonnyal nagyon sok műértő, művészet szerető embert közelebb hoz a sajátos, korszerű nézőponthoz, 21. századi képi világhoz.