Sokszor gondolkozom azon, hogy a magyar vagy bármelyik térségünkben élő nemzet kiemelkedő művésze miért nem, vagy csak nagyon ritkán kerülhetett az európai művészet élvonalába. Tény, hogy az íróink esetében ennek nyelvi akadályai is vannak, de azt hiszem, ott sem az a döntő ok. Azt, hogy ezen a tájon kiváló képességű, kivételes egyéniségű alkotók éltek, tevékenykedtek, gondolom, senki sem vitatja, kérdőjelezi meg. A képzőművészet területén az egyetemes művészettörténet elsősorban mégsem róluk, Gulácsyról, Csontváryról vagy Szinyei Merse Pálról szól, hanem a francia, illetve a Franciaországban tevékenykedő imresszionistákról, posztimpresszionista alkotókról, az angliai preraffaelita festőkről, az osztrák és német expresszionistákról – és még hosszan sorolhatnám a példákat Hollandiától Spanyolországig.
MTI Fotó: Reprodukció
Mondják egyesek, hogy a mi művészeinkből nem a tudás, a tehetség, hanem az alkotói bátorság hiányzott. Szerintem aki kicsit is ismeri a magyarországi, erdélyi vagy akár a román művészeket, azok alkotásait, az pontosan tudja, hogy ez sem igaz. Alkotói bátorság nélkül Brâncuși aligha hozhatta volna létre életművét, Munkácsy se készíthette volna el Poros út című festményének több változatát, és még hosszan sorolhatnám a példákat. Ahogy az idő telik, egyre inkább arról győződöm meg, hogy a hely szelleme, az újító áramlatok, az a bizsergető, kísérletezésekre, új kifejezésmódok keresésére ösztönző közösségi érzés meghatározó szereppel bír a művészetekben. Brâncuși sem Olténiában vagy Bukarestben talált rá sajátos, egyedi, a szobrászat egészét forradalmasító formanyelvére.
Szinyei Merse Pál (1845-1920), felvidéki nemesi család leszármazottja, Eperjesen, Nagyváradon, Münchenben tanult, az egyik tanára, Karl von Piloti tanácsára kezdett a szabadban festeni. 1873-ban, 28 éves korában festette élete főművét, a Majálist, amelyet még műteremben készített, de a természet utáni festői gyakorlat ennek ellenére itt döntő szerephez jut. Nem ismeri Manet vagy Monet művészetét, ezektől függetlenül talál rá a témára, amit levegősen, friss színekkel hozott létre, ember és táj összetartozását, derűt, életörömöt, harmóniát jelenít meg átérézéssel és szakmai tudással úgy, hogy még annak sem volt igazán tudatában, hogy a modern magyar festészet egyik mérföldkövét, viszonyítási alapját, nagyon fontos kiindulópontját hozza létre. Annyira magáénak érzi a témát, hogy még önmagát is a képre festi – ő a hason fekvő férfi.
Ez még nem igazi impresszionista alkotás, de nyomokban már magán viseli annak néhány jellemző elemét. Gyönyörű a tavaszi virágokkal tarkított, árnyalatgazdag domboldal, a fény-árnyék játék természetes frissessége. Derű, életöröm, színgazdagság tükröződik a festmény minden részletén, amit az alakok minden beállítást mellőző természetes könnyedsége is hitelesít. A képen jelentős szerephez jut a mesterien alkalmazott színperspektíva, a háttérben a domboldalon Monet alkotásait idéző napernyős hölgyek jelzésszerű alakjai tűnnek fel.
Szinyei Merse Pál nem volt nagyon termékeny alkotó, de a Pipacsos mező, Pacsirta, Lilaruhás nő, Szerelmespár – és még sorolhatnám – című remekművei is hasonló festői erényekről tanúskodnak.
Nem tudom, hol a helye Szinyei Merse Pálnak a kortárs európai képzőművészek rangsorában. Ha létezne ilyen, megítélésem szerint az élvonalban lenne a helye, szerencsésebb esetben, alkotói közegben valahol az elsők között.
