A hagyományteremtés, megemlékezés kevésbé látványos, de mindmáig rendkívül fontos eleme a város fejlett iskolahálózatában zajló rajztanítás, vizuális nevelés, amelynek keretében a szatmári művész-tanárok generációkat neveltek a képzőművészet ismeretére, szeretetére, az elődök tiszteletére. A tehetséggondozás fontosságát – párhuzamosan az értő műkritika szerepével – szinte kivétel nélkül minden képzett alkotó felismerte.
Magától értetődő természetességgel nyitott magániskolát Szatmáron Papp Aurél, Litteczky Endre, Tóth Gyula, Mohy Sándor stb. A tevékenységek jórészt az iskolát vezető művész műtermében zajlottak, ahol a néhány tanítvány sokrétű szakmai ismereteket szerzett. Hasonlított ez az oktatási mód a reneszánsz kori művészképzésre — eredménye, hatékonysága vitathatatlan.
A művészeti oktatás fejlettebb formájaként is felfogható az, amit a Népművészeti Iskola vagy a képzőművészeti líceum nyújtott hallgatóinak. A fenti intézményeknek a látogatói, diákjai közül került ki a mostani művészek, illetve művészetet szerető polgárok túlnyomó többsége.
Hány tanítványa lehetett az évtizedek során Csapó Sándornak, Litteczky–Krausz Ilonának, Muhi Istvánnak, Olajos Bélának, Mohy Sándornak, Szopos Kálmánnak? Hány szakmai fogást, technikai ismeretet lehetett ellesni tőlük? Ha élnének, ezekre a kérdésekre valószínűleg még ők maguk sem tudnának válaszolni. Többségük azt sem tudná pontosan megmondani, hogy volt növendékei közül hányan és kik választottak művészi pályát, illetve a képzőművészethez szorosan kapcsolódó hivatást.
Mindez nem is lényeges, meghatározó jelentőségű viszont az a tény, hogy erőfeszítésük nem ment kárba, nekik is köszönhető, hogy az utóbbi évtizedekben gyökeresen megváltozott a város kulturális arculata. Gyakran hallom, tapasztalom azt is, hogy a volt tanítványok a mai napig hálával és szeretettel emlékeznek egykori tanáraikra.