Popp Aurél és Litteczky Endre erőfeszítéseinek hatékonyságát a későbbiekben egyre nyilvánvalóbb eredmények igazolták. A két világháború közötti időszakban sok tehetős magánember és közintézmény rendelt elsősorban arcképeket. Számos polgári lakás falait díszítették jó minőségű pasztell– és akvarellképek, olajfestmények, színezett rézkarcok, linóleummetszetek, valamint a kerámiagyárban készített maszkok, kisméretű szobrok, dísztárgyak. Ezek mindmáig szép számmal fellelhetők Szatmárnémetiben, bár információk hiányában az alkotások tulajdonosai alig ismerik képeik eredetét, és szinte semmit sem tudnak azok készítőiről.
1992-1996 között a Szatmári arcképek sorozat keretében megrajzoltam vagy húsz helyi képzőművész arcképét, amelyek közül pár a Wikipédián is szerepel: Boca Epaminondas, Csapó Sándor, Erdős I. Pál, Fodor Kálmán, Kövesné Szabados Inci, Kudelász Károly, Litteczky Endre, Litteczkyné-Krausz Ilona, Mikola András, Mohy Sándor, Olajos Béla, Pirk János, Popp Aurél, Sarkadi Sándor, Szejke Vilmos, Szölgyémi Endre, Teleki Blanka grófnő, Tereh Géza, Tóth Gyula, Zolnay Géza arcképeiről van szó, de mindez a népszerűség, népszerűsítés, emlékőrzés terén csepp a tengerben.
Bármennyire is kiváló festő volt Zolnay Géza (sz. 1886), ő sem tudott csak a művészetéből megélni, Szatmárnémetiben a Faipari Szakiskola rajztanára volt nyugdíjazásáig. Tanári munkája mellett rendszeresen festett, majd Budapestre költözött. Róla, Sarkadi Sándorról, Tóth Gyuláról, Tereh Gézáról van egy-egy kifejező rajz, amelyet nagybátyám, Mohy Sándor készített és ajándékozott Tereh Gézának 1962-ben, és amelyet Tereh Géza unokájától kaptam vissza 2017-ben, Budapesten más tárgyakkal, dokumentumokkal együtt azzal a kéréssel, hogy őrizzem, népszerűsítsem ezeket. Mohy Sándor a kép hátlapján a következőket írta 1962-ben: „A rajzok 1934. I. 4-én készültek az újságíró klubban. Zolnay Gézát, Tóth Gyulát, Sarkadi Sándort és Tereh Gézát ábrázolják.”
Zolnay Gézának is vannak Szatmáron festményei magángyűjteményekben, de a református, illetve római katolikus egyházak tulajdonában is.
Sarkadi Sándor (sz. 1887) igazi polihisztor, reneszánsz ember volt. Többek között festő és szobrászművész; azért többek között, mert eredetileg Budapesten fizika–kémia szakos tanári oklevelet szerzett, ezzel párhuzamosan járt az iparművészeti főiskola kurzusaira. Később a bukaresti képzőművészeti főiskolát látogatta. Nagykárolyban lapot szerkesztett, majd elszegődött keramikusnak a szatmári DAC gyárhoz, ezzel párhuzamosan építette a házát. Gellért Sándor Karácsony Sándor szekerén című kötetében (Magtárstúdió, 1995) így írt róla: „Az öreg Sarkadi mindenhez értő, praktikus ember volt. Értett az irodalomhoz, kémiához, fizikához, gazdálkodáshoz. Azon kívül nagy szobrász és nagy festő volt. A Böszörményi utcán maga építette a házát, a „bagolyvárat”. Egy időben farkasokat tartott. Ez tette híressé a nevét a városban. Éjszakánként messzire elhallott, amint a farkasai orgonáltak a bagolyvár udvarán. Sarkadi Sándor magános ember volt. Vára csakugyan bagolyvár volt. Nagy szobájában szegény diákok és kóbor vagabundusok leltek szállóhelyre. Szívesen fogadta őket Sándor bácsi. Nála nyaralt egyszer Szabó Tibor, nála szálltam meg én is. Sokszor éjfélbe nyúlt a beszélgetésünk.”
Sarkadi Sándorra a legtöbb szatmárit a székesegyház Krisztus-szobra emlékeztethet, hiszen ő készítette, de 2013-ban Nagybányán megjelent egy kismonográfia is életéről és munkásságáról.
A közelmúltban a mezőteremi származású Haller Györgynek (sz. 1883), a leszármazottaknak, valamint Stefan Gnandt képzőművésznek köszönhetően Nagykárolyban (2014), Szatmárnémetiben (2018) valamint Németországban (2018) volt emlékkiállítása. 2014-ben jelent meg magánkiadásban egy kismonográfia a festő munkásságáról.
