Az idei Teleki Napokon a „ház” rangos tárlatot fogad, a most 78 éves szatmári születésű, Nagybányán tevékenykedő Szántó András (Andreász) grafikus és festőművész kiállításának ad helyet.
Szántó András különös, ha úgy tetszik rendhagyó helyet foglal el a kortárs képzőművészek között, az ő szabadon, előre megfontolt szándékú útja eltér a pályatársak legtöbbjének újító vagy a nagy, divatos áramlatokba beilleszkedni kívánó szándékától. Alkotásaival tetszeni, hódítani szeretne a szó szoros értelmében és a lehető legszélesebb körben.
Képzett alkotó, a kolozsvári Képzőművészeti Egyetemet végezte (1970), ahol a mestere, szakmai irányítója Feszt László volt, a Román Képzőművészek Szövetségének tagja. Számos egyéni tárlatot rendezett idehaza és külföldön, alkotásai köz- és magángyűjteményekben találhatók meg.
Azt olvastam róla a Wikipédián, hogy a kelet-európai hiperrealizmus irányzatába sorolhatók a művei. Kérdés, hogy létezik-e kelet-európai hiperrealizmus, van-e Szántónak ehhez valami köze, és egyáltalán miért szükséges az alkotásait bárhová is besorolni.
Szerintem amit látunk, nem hiperrealizmus, ultra naturalizmus, nem szélső jobboldali szürrealizmus, hanem szolgálat. A művész tanulmányai, folyamatos tevékenysége során megszerezte azt a tudást, eszköztárt, kifejezési lehetőségeket, hogy ezek közvetítésével még azokat is megszólíthassa, akik kevésbé mozognak otthonosan a képzőművészet területén.
Az alkotások szerzője pontosan tudja mekkora szakadék van korunk képzőművészete és a művészetre igényt tartó közönség elvárásai, ízlésvilága között. Érzi, hogy ez a szakadék csak akkor szűkíthető, ha az elvárásokat közelítjük a kínálathoz. Tudja, mint a színész, hogy önmagában egy kiérlelt alkotás, szerepjáték, még nem áll meg a maga lábán, igazi produkcióvá csak a befogadó együttműködésével érhet.
Szántó számára tehát fontos a befogadó, akinek folyamatosan olyan méretre szabott látnivalót kínál, amely a szakmai elvárásoknak is megfelel. Kötéltánc ez a javából, a művész úgy próbál egyensúlyozni a különféle esztétikai határvonalakon, hogy közben tökéletesen tisztában van a szakmai zuhanás veszélyével is.
Képei tanúsága szerint a művész kitűnően rajzol, bravúrosan bánik az ecsettel, hatalmas rutinja van a megjelenítésben, képpé formálásban, és ezt a tudását messzemenően kamatoztatja az itt látható alkotásain is.
Ha kell, ha a mondanivaló azt kívánja, szürrealista látomásokat vagy a metafizikus megközelítéshez közel álló hangulatokat idéz, néha lírain realista, máskor aprólékosan részletező. Bosch, Chirico, Dalí, olykor a posztimpresszionisták, a posztnagybányai szemlélet formavilágát kamatoztatja, de ha úgy adódik a hagyományos rézkarcok mívességét, kifejező erejét is felvillantja. Közben folyamatosan áttárcsáz formát, méretet, szerepkört, hangulatokat közvetít és teremt színnel, formával, foltelosztással úgy, hogy mindez nem bontja meg a képi egységet, az alkotások egységes üzenetét.
A fentiekkel szinte a lehető legközvetlenebb módon jelzi, üzeni szakmabelinek, kívülállónak, a tájékozott vagy kevésbé jártas tárlatlátogatónak: én ezeket az utakat, kifejezésmódokat nemcsak jól ismerem, hanem képes vagyok egyéni módon és széleskörűen alkalmazni olyan témák tolmácsolásában is, amelyek közérdeklődésre tarthatnak számot.
Mint minden szakmabeli, én is kerestem azt a kulcsszót, kifejezést, amely legjobban illik erre a közlésmódra, képi világra, és a válaszra a művész egyik alkotásán találtam. Ez egy viszonylag szerény, kettős kép, festmény. A bal oldalán egy régies, egyszerű ajtó, a másikon egy ablak látható virágcsokorral. A zöldes-szürkés árnyalatokkal megjelenített ajtó zárva, az apró, narancssárga, azonnal szembe ötlő kukucskálón csak kifelé nézhetünk. Mellette a meleg színekben tobzódó keskeny ablak kitárva nyújt lehetőséget a kitekintésre a mögötte álló, már-már rejtőzködő, szürke személynek. Ebben az esetben azonban nem egyszerű kitekintésről van szó, hanem a megszépített, a virágcsokron át szemlélt, színessé, derűsé varázsolt környezetről. Mindezt azoknak mondom, akik úgy gondolják, hogy Szántónál a míves megjelenítések mellett nincs tartalom. Van, és olykor – mint a fenti festményen – filozofikus mélységeket érint.
Nyitás tehát a kulcsszó, hiszen nyitás ez a javából egy új, az eddigiektől eltérő kommunikáció felé. Könnyen támadható felületeket nyújt azoknak, akik támadni szeretnék, de úgy gondolom, hogy a festmények szakmai erényeit, üzeneteinek összetettségét senki sem vitathatja.
Kedves András, Isten éltessen, jó egészséget, kitartást kívánok a folytatáshoz!